Fagyos Páros

Ryan Mccold szemszöge

-Várj apa elesek! -kiabálta az egyik szőke hajú kisfiú, aki az apjával próbálta ritmusát megtalálni. Emlékeztetett ránk, mikor mi szeltük együtt a jeget, apámmal és akkor még fogalmam se volt, hogy mindent eldobva hagy el engem és anyát.

„Ryan, ha nem emeled fel a lábad nem fogunk haladni! -nevetett ki jóízűen.
-Tolj meg hátulról, úgy még gyorsabb is! -felelte pimasz módon a gyermek énem"

Akárhogy is szerettem volna utálni, minden vele kapcsolatos dolgot, ezek az emlékek felmelegítették a szívem. Így mikor a kontrol ismét megtört bennem és hülyeséget csináltam, anya szemébe néztem, ami tele volt fájdalommal.

Megsirattam a legfontosabb embert, aki valaha is számított nekem. Egy idióta vagyok, aki még a saját dühét se tudja kezelni, még is miért, miért nem tudtam megállni? Abban a pillanatban mikor megláttam őket, talán megtört bennem valami, csak arra tudtam gondolni, hogy anya számára se leszek már fontos és rettegtem attól, hogy valaki ki fog túrni a szívéből. Talán túlságosan is gyerekes vagyok!

Talán térden csúszva kéne haza mennem és a bocsánatéért esedeznem anyámnak, akinek a sírástól eltorzult pillantása beleéget az agyamba.

„Anne Carter most biztos a szokásos rosszalló pillantással, húzná fel pisze orrát!"

Jesszus annyira sok időt töltöttem a lánnyal, hogy a gondolatára, is érzem a jellegzetes parfümje illatát. Várjunk egy pillanatot...

Furcsállva kaptam oldalra a tekintésem, ahol a szokásosan ragyogó lány mosolyával találtam szembe magam. A ragyogó lány egy pillanatra mintha lelassult volna szemembe, annyira elragadott a mosolya. Már ide is Anne Cartert képzelem?!

-Szia! -köszön angyali hangjával.
-Mit keressel itt? - kérdem még mindig elhűlve a látványától.
-És te? -kérd vissza miközben pulcsijával arcomra száradt könnyeket próbálta letörölni.

-Régen sokat jártam ide! -feleltem undorodva.
-Apám miatt! -nevetek fel ironikusan. -Sajnos vele csak egy alkalmam adatot!

-Otthon kéne lenned! - jelentette ki, mire arcom eltorzult.
-Nekem nincs otthonom többé! -próbáltam kizárni érzelmeim a mondatomból.
-Mindenkinek van otthona, még pedig ott, ahol a családja! -feleli ellent mondást nem tűrően.

-Nem élek ilyen szerekkel! -rántom meg a vállam.

-Szóval most nincs családod? -kérdi huncut mosollyal mire nemlegesen megrázom fejem.

-Majd én leszek a családod Mccold! -fordul felém mosolyogva, amire nekem elakad a lélegzettem.
Hogy mondtad Anne Carter?

-Ameddig meg nem jön az eszed, leszek én az „ideiglenes" családod! -néz fel szemembe, azokkal a gyönyörű jégkék tekintetével, amiket órákon keresztül is képes lennék elnézegetni. Képtelen voltam megszólalni, félő volt, hogy csak viccelni próbál és elillan az egész lénye mintha csak egy illúzió lett volna, akit összetört szívem képzelt magának, de nem Anne Carter tényleg teljes egészében ott volt és feloltott egy lámpát abba a kibaszott sötét szobába, ahol eddig ültem.

-Tudod...-szólalt meg, ezzel igazolva számomra, hogy itt van.
-valaki azt mondta nekem a minap, hogy ameddig mellette leszek senki se bánthat...-idézi fel a szavaim, amire el kellett, hogy mosolyodjak.
Nos! - mosolyodik el ismét igézően. - az én családomat se bánthatja senki! -feleli, mire se szó se beszéd, magamhoz húztam a lány vékony kis derekát, mert még tényleg féltem attól, hogy ködé válik és elszökik előlem. Anne a hirtelen mozdulatra, nem tudta megtartani magát így ölembe huppant, belőlem pedig a kellemes illata és a biztonságot nyújtó pajzsa, amit mindig felemel mikor gondjaim vannak, most is automatikusan elindították az érzelmeim.