Fagyos Páros

Anne Carter szemszöge

Idegesen dobolok a lábammal, miközben a mellettem higgadtnak tűnő Simonnal várjuk húgom eredményét, lassan már egy órája.

Könnyeimet akármennyire is akarom visszatartani egymás után folynak le, miközben arra gondolok a kis húgom odabent van, egyedül és ki tudja milyen szörnyűségeket kellett át élnie.
Eközben a szerelmemről még mindig nincs hír, a férfiről aki, saját magára vállalta az összes problémán, arról aki hosszú idő után az első személy volt aki megtudott nevettetni.

-Talán én vagyok a probléma...-motyogom magam elé, amire a szemüvegét igazító Simon felém nézett. Nem neki szántam a mondandóm, de az se zavart, hogy meghallotta.

-Ezt, hogy érted? -kérd rá, talán nem is érdekelte, csak nem akart arra a pillanatra gondolni, amikor a húgom sikolya hallatszódott ki alig egy tíz perccel ezelőtt.

-Szerintem el vagyok átkozva...-horkanok fel, felé nézve.

-Ahány ember a közelembe kerül, bántódása esik és akár hogy próbálom ezt megállítani, nem sikerül! -nézek le az idegtől tövig lerágott körmömre, amiket kisebb sebek vesznek körbe, hisz bőröm is folyamatosan véresre rágom.

-Akkor hagyd abba, a próbálkozást! -feleli érzelemmentesen, amire szememet megforgatva nézek rá.

-Fejezd be, hogy mindentől megakarod őket védeni! -vonja meg a vállát.

-Ha valakit Ryant aztán nem kell félteni, maximum saját magától, de a látottak alapján azt remekül kezeled, Kittyt meg...-itt nagy levegőt vesz, mintha csak át gondolná mit is akar mondani.
-Úgy sétált be a felnőtteknek való bárba, mintha már kész nagykorú lenne! -nevet fel és feltűnt ahogy húgomról beszél, hangja tényleg ellágyul.

-Szembe szállt az összes emberrel, aki rosszat mondott rád, az egész csapatot képes volt lehordani, szembe nézett az a pszichopata exeddel is és még csak szeme se rebbent! Elhiszem, hogy ő a húgod és örökre félteni fogod, de fel kell fognod, hogy nem olyan elveszett mint, ahogy gondolod! Én nem annak láttom... ő sokkal több ennél! -nézet le cipőjére és mintha, el is mosolyodott volna.

Nem tudtam rá mit mondani, csak vártam hogy folytassa és kivételesen nem szakítottam félbe, azt hogy húgomról beszél, érdekelt amit mond.

-Talán mikor apukátok elment, szüksége volt rád és utána is, sőt mindig szüksége lesz rád, mint a testvérére, de most már elengedheted a kezét, nem fog elesni, ha pedig elesik biztos vagyok benne, hogy felpattan és tovább megy! -rántja meg vállát, én pedig lesütöm a szemem. Képtelen vagyok mit mondani rá, talán mert igaza van, talán mert magamnak se vallottam be, hogy a húgom nem tizenegy éves többé.

-Elmegyek büfébe, meg megpróbálom megint felhívni Mccoldot, hátha van hír! -pattanok fel a székről, majd a folyosóra fordulok ki, ahol a kijárat felé menet van a büféstand ami a hétfői étkezéseimet menti meg, mikor gyakorlatozni vagyunk itt.

A telefonomat nyomkodva közlekedek, mikor valami olyasmi üti meg a fülem, amire megfagy bennem a vér és fejemet kapkodva keresem a hangforrást.

-Értse meg, meg kell tudnom, hogy hoztak-e be Anne Carter nevű lányt? -kérdi a szokásos dühös hangján, én pedig ekkor láttom meg, ahogy a fiúkkal az oldalán, faggat ki egy nővért, aki hevesen tiltakozik.

-Mondtam már, hogy nem adhatok ki adatott ha nem rokonja! -megy fel a nővér agyvize.

-A férj jelöltje vagyok! -vág vissza amit valószínűnek tartom, hogy nem előszőr mondhatta, mert a nővér szemét forgatva akarja elutasítani ismét.

-Ryan...-mondom ki harmat gyengén a nevét, miközben könnycseppjeim újra előtörnek, ahogy szét szakadt szemöldökére nézek.

Fogalmam sincs, hogy csinálta de mintha meg hallotta volna suttogó hangom, úgy nézett fel rám.
Egyikünk se mozdult, csak tartottuk a pillantást fel se fogtam, hogy tényleg ő az. Ő se mozdult csak kitágult pupillával figyelt engem.