Fagyos Páros

Ryan Mccold szemszöge

-Szerinted ne menjek elé? – kérdem Kittytől ajkaim beharapva.

-Háát...-néz fel ő is az órára, ami azt mutatja, hogy Anne már negyed órát késik.

-Na jó ezt én ezt nem bírom tovább! -pattanok fel, kabátom felkapva, de abban a szent pillantásba mikor kirántottam az ajtót a lány áll a másik oldalán. A nagy lendületemtől majdnem összeütköztünk. Arca szomorú volt, szemei pedig még annál s keservesebben csillogtak.

-Anne...-ejtem ki megkönnyebbülten a nevét.

-Ryan...-néz fel rám és bár nem tudom mi történhetet, de feldagadt szemei sírásról árulkodtak. – Ryan, nagyon kimerültem! -szipog egyet, miközben még mindig az házon kívül áll. -Megölelnél? -harapja be ajkait mikor végre rám vezette fáradt kékségeit.

-Gyere ide! -húzom ölelésembe a rongybabaként viselkedő lányt.

-Mi történt napsugár? – kérdem miközben nyugtatóan ringatni kezdem. A lány számára ez a mozdulatom átszakította a gátat, mert könnyeim áztatni kezdték fekete pólóm.

-Miért kell ilyen elbaszottnak lennem, Ryan? -szipogja, amire hatására puszit adok szőke hajkoronájába. A lány sírása egyszerűen fizikai fájdalmat okozott mellkasomba, mindennél jobban szerettem volna megnyugtatni.

-Ne beszélj hülyeséget, nem vagy az! -szidom le rögtön, miközben becsukom a bejárati ajtót, hogy se a lakás, se a lány apró teste ne hűljön tovább. -Anne Carter nálad nem ismerek menőbb lányt! -simítom meg selymes haját. -Céltudatos, gyönyörű, odaadó vagy, a szíved pedig akkora, hogy sokszor nem fér meg ebben a kicsi testben! -rajzolok köröket hátán szíve mögött.

-Na semmi baj -csitítom tovább.

-Sajnálom, hogy belerángattalak az életembe! -ostorozza tovább magát, remegve.

-Mi van? -adok hangot értetlenségemnek és egy kicsit eltolom, hogy szemébe tudjak nézni. Olyan gyengén bánok vele, hogy félő bármelyik pillanatban eltörik a kezembe.

-Az életem legnagyobb szerencséje az volt, hogy te lettél a kezelőm és mi az hogy belerángattál, én próbáltam kézzel lábbal bejutni az életedbe nem emlékszel? -nevetek fel remélve, hogy neki is felfelé fog görbülni ajka.

-Nem csak úgy véletlen neveztelek el napsugárnak, te butus! Már nagyon régóta ragyogsz a szemembe Carter! Kiemeltél az önsajnálatból és megfogtad a kezem mikor senki más nem mert még csak a közelembe se jönni...-folytatom miközben gyengéden álla alá nyúlok.

-Megmentettél Carter, tévedsz, ha egy percig is azt hiszed kényszerből vagyok veled! -rázom meg a fejem és úgy tűnik elért hozzá a hangom.

-Miért érzem azt, hogy megakarsz hátrálni Carter? -fűzőm hozzá gyanakvó tekintettel, amire a lány arcán valami megrettenés fut át, ami villámgyorsan át vált.

-Dehogy is, csak egy picit megviseltek a történtek! -mosolyodik el, de szemeiről le rí a hazugság.

-Hazudsz nekem, Anne? -vonom össze szemem, amire nem felel, csak vissza bújik ölelésembe.

Nem szólt hozzám semmit, de egy pillanatra se engedett el az este folyamán. Mindig legalább a kezem fogta. Húga szintén kérdőre vonta, de minden egyes alkalommal elterelte a témát a lány. Így telt el az esténk még végül Anne az ölembe ülve mellkasomnak dőltve fejét, hallgatta szívverésem, még el nem el nem szundított. Eredetileg filmet nézni ültünk le, de Anne olyan fáradt volt, hogy az első tíz percig nézte.

Én pedig csak nagy levegőt véve próbáltam megérteni mi történhetett és, hogy miért nem mondja el nekem? A feltörő emlékek voltak rá ilyen hatással, vagy valami fájót mondott neki Lana edzésen, elképzelésem sincs ki vagy mi siratta meg.