Fagyos Páros

Ryan Mccold szemszöge

-Megjöttem kincsem! -hallom meg anya csilingelő hangját, ami aggodalommal van át itatva.

-Jesszusom! -sápad el arcszíne, mikor meglátja művem a nappaliban. Van olyan rész amire még csak nem is emlékszem, egyszerűen minden, ami mozdítható szét zúztam, mint valami idegbeteg. Mostanság úgy tűnt csökkent a borzalmasan erős dühkezelési problémám, mindaddig amíg Anne mellettem volt, de most, hogy szabályszerűen darabokra törte a szívem és kidobott mint valami szemetet, ideje, hogy kiengedjem az az égtelen mennységű dühöt, ami ködösíti agyam. Eddig szinte nem láttot semmit abból amire igazán képes vagyok, ideje, hogy megmutassam mire vagyok képes Anne Carter! Csak figyelj!

-Még is mi a fene történt? -rohan hozzám anya, ugyanis én a konyha hidegkövön, hátam a mosógépnek döntve várom, hogy a kezemből ömlő vér lassan elapadjon, vagy elvérezek, igazából mindkét esettel megbékélnék.

-A kezed, drágám! -veszi remegő tenyerébe, balom. Fogalmam sincs mi ütközhetett ki a tekintetemből, ami miatt olyan tekintetett kaptam, mint most, de nyelnem kellett egyet, hogy ne kívánjam azonnal, hogy nyeljen el a föld. Csalódottság, düh, fájdalom, fogalmam sincs mi volt az arcomra írva.

-Mégis mi a fene történt? -kérdi meg ismét. -Hisz délután még olyan vidám képeket küldtél Anne-val! -értetlenkedik nekem Anne nevére pedig ismét mazsola méretűre zsugorodott szívem.

-Úramatyám, ugye nem történt valami Anne-val? -képed el, mire gúnyos mosoly csúszott arcomra.

-Azonkívül, hogy holnap hívhat valakit az ajtója megjavításához, semmi baja nincs! -felelem amire anya arca valami egész másba siklik, de még se szólt semmit, csak közelebb csúszva vállamnál fogva ölelésébe húzott.

-Nem lesz semmi baj! -kezd el nyugtatgatni, mire olyan dolog történt amire már nagyon rég nem került sor, sírtam.

-Anya én tényleg azt hittem, hogy ő is szeret engem...-fúrtam még jobban bele magam anya szorító karjai közé.

-Ide bent! -mutattok szívemre. -nagyon fáj! Hallottam, ahogy meghasad anya! -ordítom el magam, mert fogalmam sincs, hogy kéne kezelni a fájdalmat, ami lelkem feketíti be minden percbe.

-Előszőr apa, aztán Carter! Miért kell mindenkinek elhagyni, anya? Mit csinálok rosszul? -zokogok tovább, miközben édesanyám halk szipogása üti meg a fülem.

-Te egy jó gyerek vagy drágám, nem veled van baj! -ellenkezik hevesen, miközben hajam simogatásával, próbál megnyugtatni.

-Hibáztass engem, jó? Ne magad kicsim, te mindent jól csináltál, hibáztass csak engem okés? -hajtogatja mondandóját, de égető fájdalmam múlásának jelét nem mutatta.

-Az én feladatom lett volna megvédeni, sajnálom, hogy nem így tettem! -kezd el ringatni, miközben minden erejével tart karjaiba, mintha csak fájdalmam próbálná elszívni.

Egészen addig vigyázott rám még álmaimba nem merültem, de ott is csak Anne Carter édeskés mosolya ütött még egyszer pofán.

„Még mindig őt szeretem, sajnálom!"

„Ez a nap ráébresztett, hogy nem vagyunk egymásnak valóak!"

„Legyen itt vége Ryan!"

„Menj innen!"

...

Mintha a legrosszabb rémálmomból keltettek volna fel úgy ugrottam fel, és meglepetten érzékeltem, hogy a kanapénkon fekszek.

-Jól van semmi baj! -rohan ki anya a konyhából, mikor meglátta, hogy kisebb szívrohammal ébredek.

-Csak egy rémálom volt, mond, hogy egy rémálom volt csak! -kapkodom a levegőm, mobilom keresve, de az hogy nem találom esélyt ad rá, hogy valóság volt a tegnapi horror.