Fagyos Páros

Ryan Mccold szemszöge

Miután Anne eléggé megnyugodott alvó húgát látva, újult erővel indult neki az egész világnak. Tiltakozásom ellenére, az egyik üres váró székei felé rángatott és gondosan leápolta, felrepedt szemöldököm, a karcolást kezemen és a hasamon lévő éppen csak hogy megzúzódat részt is.

Felül uralkodva remegésén, pontosan és precízen kezelte le minden egyes, kis egyéb karcolásom is. A szelíd kis keze úgy bánt velem, mintha vattacukorból lennék, aki bármelyik pillanatban elolvadhat, ha durvábban bánna velem.

Én nem tudtam másra figyelni, csak a sápadt arcára és a hatalmas kék szemeire, amik bár a sok sírástól véresek voltak, erősen koncentráltak rám. Összekellett szednünk magunkat, ha azt akartuk legyen esélyünk ez ellen az őrült ellen.

Féltettem a lányt, rettegtem a tudattól, hogy bármelyik percben összeroppanhat.

Cameron csupán azért nem engem célzott meg mert, tudta, hogy az egyetlen, aki ilyen helyzetben is a felszínen tarthatja a lányt, az én vagyok.

-Kész vagyok! -hallom meg a hosszú csönd után törékeny és rekedt kis hangját.

-A fiúkkal mi újság beszéltél velük? -próbálja össze rakni gondolatait pedig láttom rajta, hogy legszívesebben most is sírna. Fájdalom vonult végig a mellkasomban, ahogy a lányra néztem. Az én gyönyörű és erős barátnőmre, akinek a világ összes boldogsága járna.

Finoman biccentettem kérdésére, amire szét bomlott kontyába túr.

-Remek, akkor én is beszélek velük! Köszönetet kéne mondanom! -pattan fel, amire elé álltam olyan közel volt, hogy éreztem remegését.

Félve nézett fel rám, mintha csak attól tartana megrovom. Pedig eszembe se volt ilyen, olyan szelíden néztem rá, mintha én magam lennék a nyári szellő.

Nem szóltam semmit, csak derekára csúsztattam finoman bal tenyerem, még jobbom amit bekötött nekem az előbb, összeborzolt hajába vezettem.

-Itt vagyok, napsugaram! Most már lehetsz egy kicsit fáradt, addig elrejtelek! -suttogtam fülébe, amire halk pityergését pólómba próbálta elfojtani, még én szélesebben karoltam át, mintha csak tényleg a világ elől próbálnám eldugni.

Nem próbáltam elcsitítani, de nem engedtem el, csak hagytam hogy végre az aggódalomtól, a haragtól, a félelmeitől lassan megszabaduljon, a könnyein keresztül.

-Az első és az utolsó ember vagy ezen a földön Ryan, aki előtt valaha is felmertem vállalni, hogy képes vagyok a saját bajaim miatt is sírni! -mormolja bele mellkasomba amire elmosolyodok.

-Már akkor is tudtam, hogy előtted megtehetem ezt mikor még nem is ismertelek! -távolodik el tőlem egy kicsit, hogy lássam arcát. Homlokomat ráncolva kutatom melyik alkalomra gondolt, de gondolataim megelőzve szólalt meg.

-Mikor megjelentem a tornácotokon, azon az estén...-pontosít, nekem pedig eszembe jutott az az éjszaka, mikor Carter a kanapékon aludt, miután, a lelkét is kisírta nekem.

-Fogalmam sem volt, hogy miért pont téged kerestelek abban a percben, valószínű a lelkem már akkor is tudta, hogy ki vagy, csak az agyam fogta fel lassabban. - szavai olyan hatást nyújtottak mintha a szívemet simogatná kis keze.

-Nem értettem miért pont hozzád futtok, ha nem bírom tovább, őszintén összezavart ez az egész, pedig én már akkor is...már akkor is szerettelek Mccold, még ha magamnak se vallottam be, már abban a pillanatban beléd zúgtam, hogy megláttalak a sérülésed napján a pályán, úgy éreztem...-habozott miközben felnézett rám. -azt éreztem, hogy olyan vagy mint én, akkor még nem tudtam, hogy nem olyan, mint én, hanem a másik felem vagy. -zárja le a gyönyörű monológját ami felölelte az egész kapcsolatunk távlatát.