Fagyos Páros

Ryan Mccold szemszöge

Őszinte leszek, amint megláttam abban a csillogó feszülős dresszbe a tökéletes alakját, le kellett nyelnem a gondolataim, mert nem biztos, hogy a mellettem szurkoló nagymama jó szemmel nézné, ha izgalomba jönnék Anne látványától.

Felpattanva mutogattam egyénién elkészített pólómra. Szemforgatva mosolyodott el, ami csak még tökéletesebbé tette.
Baszki Carter elvetted az agyam.

-A barátnőjének szurkol kedveském? -kérdi mosolyogva a mellettem ülő néni.
-Nem, vagyis igen, úgy értem még nem a barátnőm! - rázom meg fejem.
-Áhh értem!- bólint sokat tudóan.
-Szedje össze magát! El fog úszni a lehetősége! -kezd el kemény szöveggel motiválni, amire meglepetten pislogtam.
-Értettem! -nem is mertem volna ellenkezni.
-Vallomást fog tenni? -von kérdőre még mindig fenyegető hangnemben, nyoma se volt az elsődleges szelíd tekintetének.
-Azt hiszem! -rettenek meg az agresszív asszonytól.
-Csak hiszi? -húzza össze szemét.
-Azt fogom tenni! -bólintok határozottan.
-Nagyon helyes! A következő versenyen is itt leszek, ajánlom maga is és akkora már a barátnője szurkolójaként álljon mellettem!-szavalja el a gondolatait.
-Értettem, asszonyom! -Jesszus ez a nő nem az edzőm asszonya véletlen?

Miután Anne lesiklott a pályáról elvesztettem az érdeklődésem, a nőci aki bemondta a dolgokat lesiklott a jégről, azt rendbe tették, majd egy zöld dresszt viselő lány lépett fel, aki álmosollyal összpontosított a kezdésére.

Roppant unalmas volt ő is és az utána következő is. Kétszer kiszaladtam a mosdóba és egyszer a büfébe, meg vagy két szintet ugrottam a játékomba mire végre meghallottam azt a nevet, aki miatt jöttem.

-A következő versenyző pedig a tavalyi szezon nyertese, aki reméljük idén is legalább annyira csodálatos előadást hozott nekünk, ha nem jobbat. Hölgyeim és uraim Anne Cartert köszönthetjük a jégen! -vezette fel a lányt, de valami nem stimmel. Arcán nem olyan ragyogó boldogság és magabiztosság volt, mint ahogy a felvezető körben. Bár mosolygott tudom jól, hogy Carternek nem ez az igazi mosolya.
Valami történt ebben a néhány órában és Anne Carter szomorú volt.

Még csak rám se nézett, pedig mindennél jobban szeretem volna most a tekintetét, de nem Anne rám se pillantott. A zene felcsendült Carter pedig éles és kecses fordulással a bírok felé emelte gyönyörű kék szemeit. Jeges volt a tekintette, fáradt, dühös és keserűek volt az eddig ragyogó kék üvegszemei.

Az előadása csodálatos volt, kifogástalan és centméterre kitervelt. Tökéletes teljesítmény kecses mozdulatok és ahogy a harmóniát beparancsolta az előadásába, az egyszerűen csodálatos volt. Nem azért mondom mert fülig belezúgtam Anne-ba, de őt kétségtelenül a jégre teremtették. A zsűri se gondolta másképp három tíz pontot és egy kilenc pontot kapott, a kilencesre a lánynak arcára fagyott mosolya kicsit megrándult, de meghajolva köszönte meg a figyelmet és kecsesen lesiklott a jégről.

Nem gondolkoztam, nem vettem figyelembe, hogy mennyire vagyok arcátlan, csak karom alá csapva mankóim indultam el az öltözők irányába. Átvágtattam az egész csarnokon, mikor végre megtaláltam a versenyzőknek fent tartott helyett.

Kerestem Anne arcát, de sehol se találtam, csak az engem bámuló lányok sokasága köszöntött vissza mikor kiszúrtam a lányt, akinek ugyanolyan melegítője volt, mint Carternek. Épp a telefonjába mélyedve válaszolt mosolyogva üzenetére. Sietve kapkodtam oda hozzá mankóm.

-Szia! -érintem meg vállát amire összerezzen, de mikor összerakta ki is vagyok, mosolyogva szánt rám figyelmet.
-Ohh szia Ryan rég láttalak, hogy van a lábad? -kezd el csevegni mintha már ezer éve haverok lennénk.
-Bocsi, ismerlek? -ráncoltam össze szemöldököm, amire kínosan felnevetett.