Fagyos Páros

Anne Carter szemszöge

Pokolian fáradt vagyok. Ez az egyelten gondolatom a napjaim során.

Egy újabb péntekre került sor. Holnap lesz az évadnyitó verseny, amin nem csak hogy a lehető legjobbakkal csapok össze a megyébe, de maga Lana Dawson is az ellenfelem lesz, bár ez csak még nagyobb motiváció lesz, de ha őszinte legyek még mindig fáj, hogy azzal lánnyal kell versenyeznem, aki egykor a világ volt számomra, akivel együtt próbáltunk piát venni a gimis társságunknak, mondván mi nézünk ki a legérettebbnek, akivel együtt csináltunk Instagram képet egy „best friends" hesteggel, ami a legelcsépeltebb dolog a világon, még is a hatvanadik képünk alá is örömmel írtam le.

Igen, a gimis barátnőm, akivel a kapcsolatom úgy ahogy volt ketté roppant és az személy, aki ezt tette a mai napig imádja megkeseríteni az életem. Nem tudom honnan szerezte meg az új számom, de előszeretettel zaklat. Csodás már a telefonom látványától is össze ugrik a gyomrom.

-Megjöttem! -jelentettem ki miközben csizmámmal bajlódtam. A húgom nem felelt semmit, csak küldött felém egy megvető pillantást, majd a pohár vize társaságában felbaktatott és nagy erővel bevágta az ajtót.

-Köszi jól vagyok és te? -motyogom rosszalóan.

Nyilván anya nincs itthon, miért is lenne itthon délután négykor. Cuccaim az asztalra dobálva lestem meg telefonom.

„Sok sikert holnap!" -Cameron.

Erre csak elfintorodtam, mert gyomrom mazsola méretűre zsugorodott. Szememet megforgatva néztem meg a másik két üzenetem.

„Mi újság? Minden rendben? Ha haza értem fel hívlak!" -egocentrikus Mccold.

Akaratlanul is mosoly csúszott ajkaimra, majd vissza írva neki lapoztam tovább.

„Ma időbe megyek haza!" -anya

Persze, persze ismerős lemez. Nem baj, értékelem, hogy próbálkozik. Nagy levegőt véve fel futottam a lépcsőn, majd kettőt kopogva nyitottam be húgomhoz, aki épp valamit festet egy hatalmas kartonra.

-Mit akarsz? -néz fel dühösen.
A hangulat azóta se változott, rengetegszer próbálkoztam, de vagy ordítva elküld, vagy ami még rosszabb úgy tesz mintha itt se lennék.

-Ettél ma már valamit? -kérdem fáradtan, nincs ma kedvem veszekedni.

-Nincs közöd hozzá! -forgatja meg szemét, én pedig fáradt sóhajjal ülök mellé az ágyra.

-Meddig fogsz még haragudni rám?- kérdezek rá ami, miatt már egy hete feszültség van köztünk.

-Én aztán nem haragszom rád! -rántja meg vállát.

-Sajnálom oké, ha visszaszívhatnám megtenném, de nem tudom, szóval miért nem lépünk egyet előrébb? -kérdem suttogva, miközben művét kezdem vizslatni.

Eléggé művész lélek, imád festeni, de úgy láttom kifogyott a vászonból, mivel egy doboz oldalát kivágva helyettesítette.

-Lényegtelen igazad van! Miattam történt az apával, ami! -jelenti ki érzelem mentesen, de láttám, ahogy művén egy agresszív mozdulatot végez, amellyel belerondít eddigi munkájába.

-Ne mondj ilyet! -fogom meg kezét, amiben az ecsetét majdnem összeroppantja.

-Nem, igazad volt! - kapja ki kezét. - felelőtlen lépéseket teszek és veszélybe sodróm azokat, akiket szeretek! -pattan fel az ágyról.

Apa halála mindkettőnkben ezt az érzést keltette. Az üreséget, a bűntudatot, a tehetetlenség érzését.

-Nem a te hibád! Sajnálom, hogy ilyet vágtam a fejedhez! -simítom meg a két vállát.