Fagyos Páros

Anne Carter szemszöge

-Fázol? -kérdeztem feltekintve rá.
-Nem! -válaszolta, de fogai összekoccantak mondata közben.
-Menjünk, már lila a szád! -mosolyodok el kedvesen. Ezután történt az, ami talán engem is a legjobban meglepett a napban. Kiborultam.

A kocsiba ülve anya maxra csavarta a fűtést, az eső pedig ismét szemerkélni kezdett, gondolataim pedig megint Kitty felé vitorláztak és őszintén azt kívántam bár megnémultam volna, abban a pillanatban, hogy kimondtam.

-Minden rendben? -töri meg anya a kocsira telepedett csöndet.

-Mi? Ja! -eszmélek fel, majd hogy a további faggatást elkerüljük benyomtuk a rádiót, amiben a rádiós csávó jelentette be a következő számot, nekem pedig a könnyeim ismét felütötték fejüket, mikor meghallottam az első pár pillanatot az zenéből.

Ez a dal valami populáris zene volt négy évvel ezelőtt és pont emiatt választottá a gimis osztályom zárótáncnak az egyik jótékony bulin.

Keringőztünk rajta és emlékszem, ahogy apával eltoltuk a bútorokat a nappaliba, hogy tudjon velem gyakorolni.

-Rémesen táncolt! -nevettem fel sírva.
-Micsoda? -tekint felém anya.- Kicsim te sírsz? 

-Dehogy is! -ellenkezek, de szemmel látható, hogy igen is megállíthatatlanul sírok.

-De igazából, de sírok és elfáradtam…-remegek a levegőhiány miatt, amit a bőgésem okoz.- és most tényleg szükségem lenne valakire! -nevetek fel szarkasztikusan.

-Mindjárt otthon vagyunk kincsem! -simogatja meg hátam.
-Nem! -rázom meg a fejem. -anya! -fordulok felé. -ki tudnál tenni egy címnél?

-Öö persze! -sokkolódott le.

-Remek, itt fordulj balra, úgy rövidebb! -navigálom el az egyetlen ember házához, aki mellett egy percig is de nem érzem magam egyedül.
...

Amit megpillantottam a Mccold rezidenciát, könnyeim vissza nyelve mosolyodtam el.
-Kösz szépen, igyekszem haza! -vágom be az a kocsiajtót.

-Jó szórakozást szívem! -válaszolja még mindig döbbenten.

-Kösz! -bányászom elő telefonom, majd tárcsázom Mccold számát, aki a harmadik csörgésre fel is vette.

-Szia! -hallom meg komás hangját.

-Szia! -válaszolok megkönnyebbülten. -felébresztettelek?

-Nem dehogy is! Baj van? – kérdi, de még szerintem fél lábbal az álmok völgyét járja.
-Ami azt illetti…itt vagyok a házatok előtt! -harapom be alsó ajkam.
Néma csönd.

-Hallo? -ellenőrzöm, hogy van e még valaki a vonal másik oldalán, de a pörgő másodpercek azt mutatják nem magamba beszélek.

-Itt-itt vagyok! -dadog meglepődve.- máris megyek! -feleli majd hallom, ahogy mankóit nagy sebeséggel pakolgatja, majd az előttem lévő ajtó kinyílik és vele a sötétségre fényt juttatt.

-Szia! -mosolyodok el.

-Szia! -viszonozza gesztusom.

-Sajnálom, nem akartam zavarni!
-kezdek el topogni, mert ez alatt a pár perc alatt is átfáztam és az eső se segített helyzetemen, még ha a tornácukon is vagyok.

-Nem dehogy is…te sírtál? -hangja bár nagy részt aggódást tükrözött egy kis meglepődést is éreztem benne, nos igen nem mindennapi látvány a jégherecegnőt sírni látni.

-Tudom szokatlan látni a jégpicsát sírni, igaz? -nevetek fel szarkasztikusan.

-Mi? -ráncolja össze szemöldökét.