Fagyos Páros

Anne Carter szemszöge

Ryan üzenetét látva alsó ajkaimra kellett harapnom, hogy ne bőgjem el magam az óra közepén, felszíva magam tekintettem előre a professzora, aki az anyagot magyarázta, amiből a jövőhét keddre kell leadnom a tanulmányaim összegzését, de nagyon maximum negyven oldalnál tartok a hatvanból. Már egyet sikerült hétfőn, erre a következő is érkezett. Remek.

A tekintettem kicsit lesiklott, ahol Elizabeth vizslatott összehúzott szemmel.
Rám mosolyogva próbáltam leplezni, hogy mindjárt megszakad a szívem, a fájdalomtól.

…

Lassan délután öt óra van, én még is csak most ülök be kocsimba. Ma még a hétórás gyógytorna előtt van egy kis időm, így úgy gondoltam ideje meglátogatni apát, ugyanis születésnapi látogatásunk óta, csupán kétszer, ha ki tudtam jutni.

Szerencsére Ryannek edzőjével kell valamit megbeszélni, így nyugodtan mehetek egyedül.
Gyújtást adtam kocsimra, miközben vizembe bele kortyoltam.
A temető nincs messze szinte tíz perc kocsival, ha én vezettek öt.

Ahogy a sír felé lépkedtem a gyengeség és a fájdalom, elgyengítette végtagjaim.
-Szia apa! -köszöntem szülőmnek.
-Rég láttál, igaz? – simítom le nevéről a havat, majd mellé ülök, nem törődve a felfázás veszélyével.

-Mostanában csúnya dolgokat tettem. -vallom be a legnagyobb terapeutámnak az életembe, aki még halottan is többet ér, mint bárki más.
-Kiabáltam anyával és elüldöztem! -szipogok egyet ezzel vissza tartva újabb bömbölésem.
-Becsapom az egyetlen személyt, aki képes szeretni, egy olyan ocsmány lényt mint én…-folytatom önostorozásom, mire egy meleg szellő hajamba kap, mintha csak nyugtatóan megsimogatna.

-Téged is elhanyagoltalak, tanulmányaim romokban, a jégkori pedig már egyeltalán nem olyan, mint régen…-regélem tovább problémáim.
-Biztos csalódnál bennem most! -mosolyodok el gúnyosan, miközben újabb könnycsepp folyik le arcomon. A hideg miatt teljesen átfáztam, szám bekékült, fogaim pedig össze-össze koccantak, de nem érdekelt, még nem fejeztem be.

-Veled minden rendben? -kérdek rá, mintha csak válaszolni tudna, de mint mindig most se kapok választ.
-Képzeld Kitty végre beiratkozott rajz szakköre, annyira boldog vagyok tőle! Ideje volt végre! - kezdek el sztorizni, de már választ se várok.
-Bárcsak itt lennél! -szipogok egyet, majd ismét megsimittom a sírfeliratot.

„James Carter”
„Jó barát, remek férj és szerető apa”
„A következő úton dudálj rám!”

A felirat még mindig mosolyt varázsol arcomra. Apa remek kamionos volt, akit mindenki ismert a szakmába, imádott vezetni és imádtam, ahogy az út szele fülébe búg.
Ez volt az élete és úgy tűnik a halála is.

November 15. a legesősebb nap az évtizedbe, mikor James Carter áldozatul eset, egy kamion kisiklása, autója hibás volt az elmondottak alapján ő ezt tudta, még is útra kelt!
Így emlegette négy évvel ezelőtt az újság, mintha csak ő lehetett volna a hibás, senki nem kérdezte meg miért is indut el és senki se tudja, hogy az elbóklászott húgomért indult.

-Mennem kéne, köszönöm, hogy meghallgatál! -mosolyodok el, lelkem talán kezd beletörődni, apám elvesztésébe még is minden nap érzem a fájdalmat.
-Legközelebb ugyanitt! -öklöztem le a sírjával, ahogy mindig is szoktam.
-Ne haragudj ez is csak egy rövid találkozó volt, de karácsonykor majd eljövünk Kittyvel. -simítom meg a hideg követ -és bemutatom a bará…-annyira bele lendültem, hogy el is felejtettem, a jelenlegi helyzetet, hogy karácsonyra valószínű Ryan utálni fog és én már nem leszek mellette.

-Mindegy is hagyjuk! -harapom el mondandóm.
-Szia apa! -köszönök el másodjára is.
A sírhelytől felállva telefonom megrezzent.

„Már csak három napod van! Szép estét szépség!” -Cameron Odell