asian love ⇨Befejezett⇦

14. Rész

- Ohh, Jimin a frászt hozod rám! Mióta ülsz a lépcsőn? - szerencsémre már zárva volt a ház, ezért nem láthatták hogyan is állok ott szoborként, még vagy 10 percig.
  Ez azt jelent, hogy amit beszéltem a konyhában VELE, mindet hallotta? Vagy akkor még nem volt lent, ugye? Azt hiszem ma sem alszom, lesz min gondolkoznia az agyamnak.

   2016. Szeptember 9. (Péntek)

  Jól tudtam. Nem aludtam, összesen vagy 4 órát. Lehet valakinek ez már önmagában sok, de aki nem bejárós és nem éjjeli bagoly, annak ez egy kész nyűg, mint ahogy nekem is. Most, hogy visszagondolok talán, ezért aludtam el az egyik órán.

  Rengeteget változtam mióta elkezdődött az új gimim.  
  Megismertem embereket, de magamat nem. Fogalmam sincs mi, és ki akarok lenni. A legrosszabb az egészben, hogy nem fog segíteni nekem senki. Ugyan ki lenne az? Mamámra és apára nem akarok támaszkodni, mióta érzem a pénznek a súlyát nem szeretek magamnak vásárolni szinte semmit. Más pedig nincs. Eltudnám képzelni, ahogy anyával megyünk megvenni pár dolgot a háztartásba, vagy csak úgy ruhákat. De... Nélküle más. Szinte ki sem akarok menni a házból. Nem azt mondom, hogy nem léptem túl, hisz már évek óta volt ez az egész, csak annyi, hogy nehéz. Iszonyat nehéz.

- Kicsim! Ma nem leszek itthon mikorra jössz haza. Tudod, megígértem Évának még a múltkori találkánknál, hogy elmegyek vele a férjének ajándékot venni az évfordulójukra. - mesélte nagyi, hatalmas örömmel. Ki az az Éva?  
  Mindegy, bólintottam, mintha eszembe jutna.

  Elkészültem, felvettem a sötétzöld pulcsimat, majd indultam is. Mivel egy kéttannyelvű suli, szinte csak angolom van. Sajnos ez nem azt jelenti, hogy könnyebb is az élet.

  Beértem az ajtón és a teremhez igyekeztem. Ismét egy unalmas, sablonos napnak nézünk elébe! Sok sikert!

  Bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és vártam Emmát. Még tegnap elküldött egy zenét, amire azt mondta nagyon jó, hallgassak bele. Meg is tettem és azóta a rabja vagyok.

-Sziaa, Unnie! - jött hozzám és megölelt hátulról, mivel én még ültem.

- Szia! Figyelj... - kezdtem, de valaki bejött az ajtón. Mind odafordultunk, mert nem volt ismerős az alak. Csak nekem.
- Fekete ördög! - kiáltottam. De hülye vagyok! Rögtön a számhoz csaptam. - Bocsánat....

- Semmi. - intett. - Nos, khmm... Azért jöttem, hogy... Khmm.. - köhögött. - Bocs. - fejezte ki magát gyorsan, aztán elment.
  Ez mi volt? Jimin említette, hogy beszélni fog vele, de nem hittem, hogy már most rögtön.

- Honnan ismered Laurát? - kérdezte Emma.
- Én..? Csak volt egy kis balesetünk együtt.
- Ezért kért bocsánatot?
- Aha. Nem nagy ügy.
- Oké. - gondolkozott el. Itt az idő!

- Figyelj... Szeretnélek... Jobban megismerni téged. Mert egyfolytában csak én beszélek és rólad nem tudok semmit. - felragyogott a szeme, már majdhogynem láttam az első könnycseppeit.
- Mi a baj?! Valami rosszat mondtam? - rémültem meg.
- Ilyet még... - törölgette a szemét, műsírást imitálva. - Ilyet még senki nem mondott nekem! - ugrott a nyakamba, én pedig elnevettem magam.
- Mi lenne, ha ma nálam aludnál? Nem lesznek otthon. - ajánlottam fel.
- Okiiii! - még mindig ugrándozott.

- Üljetek le, mit képzeltek? Már becsöngettek. - jött a tanár. - Ki hiányzik?

- Kiss Viktor, Park Jimin és valamilyen Gréta... - jelentették.
- Mi az, hogy „valamilyen"? Hát nem tudjátok az osztálytársatok nevét?

- De. Csak magának nem mondjuk el. - morgott a srác.

- Hahh, ez cinizmus akart lenni fiatalember? - hallotta a tanár. Ennyit kaptam el az egészből, a többire nem koncentráltam, mert gondolkoztam Ji Min-en. Miért hiányzik? Beteg? Vajon tegnap tényleg hallotta a beszélgetésünket Taehyung-gal?

  Órák után Emm' felhívta a szüleit, akik megengedték, hogy nálunk aludjon, de haza kellett mennie a holnapra való váltó ruháit elhozni.  
  Nem kísértem el, inkább megadtam a címünket és vártam otthon.
 
  Egyedül sétáltam az utcán. Budapestez képest ez a környék eléggé kihalt, mintha egy elkerített kis falucska lenne. Nem mintha nem lennének itt is óriásiak az emeletes házak, de másképp. Itt otthonosan.
  Talán ezért választották az apáék annak idején ezt a környéket. Nem csalódtam bennük, mindig is jó volt a szemük az ilyesmihez.
  Emlékszem, mikor az oviba jelmezt kellett szereznem valahonnan farsangra, de nem tetszett egy sem. Nem voltam az a babás csaj, de a kocsikat se szerettem, szóval végül sírtam a földön, mivel nem öltöztem be semminek. Egyszer csak valaki megkopogtatta a fejemet, mire apa állt ott anya mellett, kezében a kosztümömmel. Végül egy kiskacsa lettem.
  A lányok irigyek voltak, mert eredeti voltam, nem csak hercegnő meg satöbbi. A fiúkat nem érdekelte, ilyenkor volt a 'húzgáljuk annak a lánynak a haját, aki tetszik nekünk' korszakuk. Nekem soha, senki nem húzgálta.

  Mikor a házunk elé értem, megtorpantam. Benézzek hozzá, hogy jól van-e? Elkezdtem óvatosan a kertjéhez menni. Azt vártam, talán kijön majd. Pár másodperc múlva ott voltam az ajtójuk előtt.
 
Nem mernék bemenni. Biztosan nem.
Hátat fordítottam és azzal a lendülettel visszamentem egyenese a konyhába összekészíteni valamit Emmának. Már 16 óra elmúlt, de nem jött. Hét óránk volt, ami azt jelenti 14:35-kor már kiengedtek, egy öt perc az útja... Már rég itt kéne lennie.

  Kiszaladtam megnézni az utat, hátha nem tudja hanyas számú lakáshoz is kell jönnie. Megdermedtem egy percre, mikor láttam: ott volt. Nem akárkivel. A japán osztálytársunkkal. Épp... Épp csókolóztak. Most szóljak neki, vagy hagyjam?

A másodikat választottam és szépen lassan bementem az ajtón. Azt szeretém, ha önszántából mondaná el, és nem azért, mert már tudom.