asian love ⇨Befejezett⇦

18. Rész

Egy alak rajzolódott ki ott. Összehúztam szemem a szemüvegem mögött, de még így sem ismertem fel. Szőke haj, melegítő, izzadt póló és egy labda a kezében, amivel ugrálva néha beletalált a hálóba. Csak egyetlen világos hajú fiút ismerek. Közelebb jött hozzám. Meglátta, hogy én vagyok. Talán csak nem...?

Kim Taehyung. Biztos, hogy ő az. Mosolygós arca és barna szeme elárulja gondolatait: örül, hogy láthat.

- Szia Míra! Hát te? - pattogtatta meg utoljára a labdáját, majd a kezébe vette.
- Nem voltam túl jól a suliban, így haza engedtek - magyaráztam.
- Ohh, értem. De már jobban vagy, ugye? - aggódott.

- Persze! - nem tudtam ellenállni a tekintetének, így folytattam.
- Őszintén... Semmi bajom sem volt, csak nem tudtam ott maradni. Most.. Nincs energiám ehhez - vallottam be.

  Gyerünk, legyünk túl rajta, szúrjon le ő is, hogy nem ilyennek ismert meg, nem nézte ki belőlem, aztán menjünk tovább.
 Nem szólt semmit, csak figyelt. Tetszett a madarak csicsergése, így én sem terveztem beszédbe elegyedni vele.

   Kis idő elteltével elérte csöndje végét és neki kezdett:
- Úgy gondolom, most talán nem kellene erről kérdezősködnöm. Inkább... Mutassak néhány trükköt? - nézett a pályára előttünk.

- Örülnék neki! - mosolyogtam rá. Igen, köszönöm Taehyung. Most pontosan ez a szabadságvágy kell nekem. Nincs kedvem semmihez, nem véletlenül jöttem el onnan, de most rendben vagyok.

- Nos.. Mivel kezdjünk? - kérdeztem.

- Egy egyszerűvel, mivel tudom, hogy nagyon béna vagy! - nyújtotta ki a nyelvét.
- Hahh..! Ez.. Ez nem igaz!! - vettem el tőle a labdát gyorsan és megcéloztam a hálót, de lövésem természetesen mellé ment. 
- Mit is mondtam? - futott a kosárlabdáért és már várta is, hogy csatlakozzam még pár menetre. 

 Két órája csak szaladgáltunk, mire belefáradtam.
- Oké, kész, hulla vagyok! - fuldokoltam a füvön. Visszatértem a táskámhoz, kivettem onnan az üdítőmet és beleittam. A fiú ezt végig nézte és nyelt is egy hatalmasat, szomja kimutatásának érdekében.

- Kérsz..? - nyújtottam hozzá a kezemben lévő tárgyat, majd mintha ezek lennének az élete utolsó percei, rögvest el is vette. - Héé, ne idd meg az egészet! - csaptam a hátára, mire kiköpte az épp szájában lévő kortyot. 

- Basszus Míra, a kedvenc pólóm...! - nyivákolt. Elkezdte kézfejével törölgetni a fehér ruhát, de mivel a szörp piros színű volt, ez a mozdulata eléggé meglátszott azon. - Aaah! 

- S... Sajnálom, vedd le, kimosom ígérem! Holnapután már vissza is adhatom, ha úgy jó neked.
- Tényleg vegyem le itt? - nézett rám pimaszul, én pedig átgondoltam, hogy mit mondtam az imént. 

- Uramisten! Le ne merd venni, bocsánat!  - takartam el a szemem a két tenyeremmel.

   Mivel csönd ült közénk, gondoltam már elvehetem a kezeimet. Mikor leengedtem azokat, elsőnek a fiú pólóját láttam meg, majd a köldökét... VÁRJUNK. Micsoda?!

- MONDTAM, HOGY NE VEDD LE! - sikongattam. 
- Én nem ezt hallottam. - emelte még feljebb a felsőjét, mire már csak a nyakán lógott a ruhanemű. 
- Neehehee! - mutattam ki nem tetszésemet. 

- Most miért? Nem mintha nem akarná minden nő látni - önelégült mosollyal az arcán integetett valahova mondandója után.

  Odanéztem, és bár ne tettem volna. Két tizenéves kislánynak címezte a köszönést, kezükben jégkásákkal visszaintegettek neki.
   Mivel csak szeptember van, meleg volt az idő. Rosszabbul jártunk volna, ha ez a párbeszéd kettőnk között télen játszódott volna le. Mondjuk, Taehyung húzta volna akkor is a rövidebbet.
- Vedd már fel! - lettem rögtön mérges. Teljesen kiakaszt. Az előbb belehaltam volna, annyira rosszkedvem volt, most pedig? Nyoma sincs. 

 Talán, mert látta rajtam a komolyságot vagy, mert megijedt tőlem, mindenesetre visszavette.

  Végre hazaindultunk. Kicsit késve, de otthon tudok vacsorázni, apáéknak nem kell aggódniuk.
- Hé, most haragszol? - nézett félre rám, miközben a járdán lépkedtünk egymás mellett.

- Dehogy. De igazán megtehetted volna, amit mondok, hamarabb is! - emeltem fel a hangom újra. - Bocsi.. Sajnálom.

- Hmm. Nem tom' - emelte fel a fejét az ég felé. - Asszem' boldognak akartalak látni - pillantott el. - Csak akkor vagy igazán jókedvű, ha ott van velünk Jimin. Viszont ma nem volt, és mégis sikerült... Köszönöm.

- Mit is..? - furcsán éreztem magam. Rettentő jólesett minden kimondott szava, de fájt a szívem. Miért? Miért vagyok ekkora szerencsétlenség, hogy az első szerelmem viszonzatlan? Hiszen ő is itt van..

 Pár perc után hazaértünk minden baj nélkül. A legkínosabb része az egésznek: az elköszönés következett.
- Nos.. Szia! - fordultam meg, meggyorsítva az egészet.
- Míra! - szólított, majd a hátamon melegséget éreztem. Aztán a nyakam körül is. Ő most..?

- Megöleltél - mondtam ki. 

   Hirtelen belém hasított egy emlék. Anya! Anyának mindig volt egy szomorú pillanata, mikor apa hazajött. Emlékszem rájuk. De miért?

- Most mennem kell.. - mondtam gyorsan. - Jó éjt! - engedett el lassan, majd bementem az ajtón. Azóta sem tudom mennyi ideig állhatott ott. Talán néhány percig. Talán pár óráig. 

 Nem tudom, de abban a pillanatban nem számított semmi. Visszakaptam egy emléktöredékemet! Az enyémet. A sajátomat.
______________________________________

Sziasztok!
Nem tudom mi ütött belém, de megjött az ihlet, szóval már ma van új rész!😄 Remélem tetszik és köszönöm annak, aki elolvasta!^^