asian love ⇨Befejezett⇦

53. Rész

Kisujjunkat összetéve, elment.
- Ahh.. - ráztam a fejem. Remélem nem történik vele semmi rossz.

Bár, még ekkor nem sejtettem, mi is lesz ma még..

Este van. Talán nyolc óra után lehet. Klárával kikönyörögtük, hogy hagy aludhasson Jimin nálunk, mert Taehyung küldött neki egy üzenetet, miszerint ma nem ér haza, valahol máshol tölti az éjszakát. Apa persze feltétellel, de belement. Bár, szegénynek a nappaliban lévő kanapén kell aludnia.

Még nem alszunk. Egy filmet terveztünk megnézni. Már mindenki a székében ül, elfoglalva a helyét. Jimin és én egy fotelben, a többiek a másikban terültek el kényelmesen.

Hatalmas nagy tál kukoricával a kezében, apának megcsörrent a telefonja. Elnézést kért tőlünk és arrébb ment. A telefonszámot meglátva meglepődést fedeztem fel az arcán. Éreztem, hogy valaki fontos személy hívhatja, ezért utána mentem. Vajon ki..?

- P-Picit kimegyek a mosdóba. Mindjárt jövök! - engedtem el Jimin kezét és felállva gyorsan apa mögött osontam. A dolgozó szobájába sietett.

- Igen tes.. - kezdte erőteljes hangjával, de nem fejezte be a mondatát.

Résnyire kinyitottam az ajtaját, hogy láthassam őt. A hívót nem értettem, de szintén férfi hang volt.

- I-Igen. Értettem, r-rendben. - dadogott. Megállt bennem az ütő. A dadogásomat köztudott, hogy anyától örököltem. Miklóst életemben, ha kétszer hallottam dadogni. - Elnézést, megkérdezhetem, hogy.. Hogy.. Súlyos..? - szinte nyögte a szavakat. Idegessége biztosra veszem, hogy a telefonból is áthallatszódott.

Kicsi bólogatás és hümmögés után csak ennyit mondott:

- Semmi baj, köszönöm. Azonnal ott leszünk - azzal lerakta.

Épp futottam volna a szobám irányába annak érdekében, hogy ne lásson meg, de nem sikerült.

- Míra..! - szólt utánam a férfi. - Nem kell elfutnod, gyere ide.. - mondta egyre szomorúbban minden szavát.

Mikor közölte velem ki, és miért hívott teljesen lefagytam. Nem mozdultam, nem adtam ki hangot sem. Egyszerűen csak.. Összerogytam a földre. Elájultam. És a világom körülöttem teljesen széttört. Eltűntem.

Hamarosan egy kórházi rendelőben ülve ébredtem fel. Mikor kinyitottam a szemeimet egyből melegség árasztotta el a jobb kezemet. Jimin rákulcsolta sajátjára.

- Mír'! - kiáltott fel. Rögtön rosszalló tekinteteknek a tömkelegét kapta pár nővértől, ezért visszább vett. Suttogva folytatta. - Istenem, annyira aggódtam! Úgy féltem.. - fogta meg lágyan másik tenyerével a tarkómat. Lassan húzni kezdte fejemet az övéhez. A homloka találkozott az enyémmel, így óvatosan egymásnak döltünk. - Jobban vagy már? - kérdezte rekedtes hangján, mint aki egész idevezető úton sírt volna. Vagy csak álmodom..?

- S-Sajnálom. Én csak.. Hol van nagyi? - húzódtam el tőle. A fiú természetesen megértően követte tettemet és felállt.

- Gyere, megmutatom! - és három ajtóval arrébb, már be is mentünk mamához.

- Pontosan mi történt vele..? - suttogtam apának, amint megláttam őt és Klárát, nagyi betegágya mellett, karikás szemekkel. Ők is sírtak.

- Gerincsérve lett. Azt mondták az orvosok, hogy már egy ideje fájdalmai lehettek, mert elég csúnya. Én.. Én.. - ma már másodjára hallom dadogni. Nem szeretném, hogy neki is rossz szokásává váljon ez. Elég, ha nekem. - Nem tudtam róla. Fogalmam sem volt SEMMIRŐL! - lett hangosabb, miközben magát ostromolta.