asian love ⇨Befejezett⇦

15. Rész

 Kiszaladtam megnézni az utat, hátha nem tudja hanyas számú lakáshoz is kell jönnie. Megdermedtem egy percre, mikor láttam: ott volt. Nem akárkivel. A japán osztálytársunkkal. Épp... Épp csókolóztak. Most szóljak neki, vagy hagyjam? 

 A másodikat választottam és szépen lassan bementem az ajtón. Azt szeretném, ha önszántából mondaná el, és nem azért, mert már tudok róla.

  Leültem a kanapénkra, majd kapcsolgattam a tévénket. Nem tudom, mit csináljak, olyan kellemetlen. A tény, hogy most kint vannak és AZT csinálják, zavar. Még jobban talán, hogy ezt nekem nem mesélte el. Mikor történt ez az egész?
Hirtelen kopogtak az ajtónkon.
- Szia, ideje volt már! - nevetgéltem.
- Uhh, bocsi. Eltévedtem és... - rakta füle mögé ártatlanul a haját. Az utcára néztem. Nem láttam senkit.
- Értem. Gyere beljebb! - vezettem az asztalunkhoz. - Csináltam teát. Sajnos még nincs kész a kaja, ha nagyon éhes vagy, rendelhetünk valamit. - ajánlottam fel.

- Neem, dehogyis. Jó nekem a tea.

- Egyébként... - nem olyan nagy ügy ez. Van barátja, és? Tizenöt évesen már nyugodtan. Lehet azért érdekel ez a téma annyira, mert nekem még nincs semmilyen első tapasztalatom. Nem mintha baj lenne, várok valakire.
- Láttam.

- Mit? Az EXO új klippjét? - csillant fel a szeme.
- Nem, hanem a barátodat... Mi is a neve? 
- Bencét?
- Aha...Őt. -néztem félre. Lehet hibáztam azzal, hogy elmondtam neki, de sajnos nem tudok titkot tartani.

- Unnie, én elakartam mondani! Sőt, most akartam! Az igazság az... Tudom, ciki, hisz még csak pár hete ismerjük egymást.. De rájöttem, hogy szeretem. Túlságosan is. - vallotta be, nekem pedig leesett egy kő a szívemről. Talán több kő is, valamelyik szikla nagyságú volt.

- Azt hiszem lesz mit megbeszélnünk! - mondtam neki megkönnyebbülve.

  Az este további részében bevallottam mindent, ahogyan ő is. Azt hiszem most új irányba fordult a barátságunk, közelebb érzem magamhoz. Elmondta, hogy a szülei elváltak, és az apjával van, aki azóta másik feleségével élnek. Bírja a nőt, meg a babáját is.
Az anyukáját nem látta már vagy 8 éve, amikor történt a válás. Nem csak nekem van szomorú múltam.   
  Megemlítette, hogy volt, mikor megakarta ölni magát, ekkor talált rá a kpop-ra.
Ahogyan beszélt, csak úgy jöttek a szavak a szájából, semmit nem tartott bent. Látszott rajta, hogy még nem volt mersze senkinek beszélni erről.

Én is így tettem, elmondtam mindent.  Hogy szeretem Park Jimin-t.

- Nézünk valami jó filmet? - ült le mellém az ágyamba, ami a tévénkkel szemben van.
- Oké. Mit akarsz látni? Előre szólok, nem tudok horror filmeket nézni. Nagyon utálom őket. - borzongtam bele a gondolatba.
- Ahjj.. - most tényleg emiatt szomorú?
- Tudod mit? Lássuk azt a félelmetes műt... - csavartam a hajamat a szemem elé.
Jól sejtettem, volt vagy összesen 3 alkalom, mikor kinyitottam a szemem. A jó hír, hogy Emma végig izgulta az egészet, néha olyanokat kiabált be, hogy "Ne menj be oda!", "Miééért..?" vagy a kedvencem: "Ah, én már az elején tudtam, hogy az a nő meg fog halni..". Legalább egyikünknek tetszett a mozizás.

- Unnie, már nagyon álmos vagyok... - emelte az égfelé a karjait, majd ásított.
- Én is. Te az ágyon alszol én pedig, majd a földön melletted, így oké? - kérdeztem megágyalva neki.
-Neeem..! Dehogyis! Én vagyok a vendég, nem foglak a földre kényszeríteni... Mi lenne, ha mindketten az ágyon aludnánk? Nem vagyok olyan nagy! - gondolkozott. - Bár mostanában híztam...

Felnevettem és megköszöntem.

- Rendben. Akkor jó éjt! -köszöntem el, mikor már a sötétben feküdtünk.

  Elfordultam tőle, és lecsuktam szemeimet.
- Köszönöm. - szólalt meg egyszer.
- Mit?
- Az estét. Hiányzott már egy ilyen BFF-es napom. Tudod, régen nem sok lány barátkozott velem. Azt hitték a fekete ruháim miatt, hogy sátánista vagyok. Haha.. - kuncogott.
- Visszagondolva vicces. De tényleg nagyon nehéz volt. Az egyetlen, amit szerettem abban az időben, az a szüleim és a rock. AC/DC, Green Day ilyesmik. De valahogy már a zene sem nyugtatott, szomorú voltam. Lassacskán egyre színesebb ruhákba kezdtem el járni, megakartam találni újra a saját ízlésemet. Most pedig itt vagyok veled, asszem' boldogan. Egyszerűen csak köszönöm. - fejezte be, miközben megfogta és erősen megszorította a kezemet.
- Igazán nincs mit.- suttogtam neki.

2016. Szeptember 10. (Szombat)

  Reggel dél körül keltünk, ébresztő sem volt bekacsolva, szombat révén értelmetlennek láttuk. Mikor felkeltem láttam, hogy Emma már ébren van.
- Mióta vagy fenn? - kérdeztem miközben a hajamba túrtam és megdörzsöltem a szemeimet.
- Hááát... Már vagy 11 óta. De nem mertem hozzádszólni, mert cukin aludtál. Képzeld, még a nyálad is folyt! - nevetgélt.

- Ahh, Emm'. Ha fent voltál igazán szólhattál volna, nem lesz semmi bajom tőle. Készíthettem volna valami ételt. - mondtam. - És... Tényleg úgy aludtam?
- Ahamm! - mosolyodott el.

  Lementünk a konyhába, ennivalóért kutatva.
- Mit kérsz? Van..öhm.. Nos, van tojás. Meg tej. De müzlit is tálalhatok. - nevettem kínosan. Mivel nem terveztük nagyon előre az itt alvást, nem tudtam bevásárolni.
- Müzli jó lesz. Köszii.

  Reggeli után felöltözve lustálkodtunk a nappaliban.
- Mit csináljunk? - tettem fel az eldöntendő kérdést.
- Passz. Nézzünk be Taeil-hoz?
- Mi..?! Dehogy! Inkább itt legyünk. Tudom már! Emlékszem, van házink matekból. Csináljuk meg! - álltam fel a fotelből és a lépcsőhöz igyekeztem.
- Nem Míra. A szombat egy szent nap. A szombatot nem sértjük meg olyasmivel, mint egy egyszerű házi feladat. Minek van akkor a vasárnap?
- De... Nem volt suliban. Lehet beteg, ami azt jelenti, hogy zavarnánk őt.  - próbálkoztam.
- Tényleg tetszik neked Jimin? Akkor tegyél érte! Alig beszéltetek, most itt az ideje!
- Akkor is...

- Vedd fel a cipődet, gyorsan! - újongott és a kijárathoz futott, felvéve a pulcsiját, tornacsukáját.

  Nem volt más választásam. Meg aztán, igaza van. Nem várom el, hogy két hét után belémszeressen, (arra csak én hülye vagyok képes), de tehetek a dolog érdekében.
  Ezzel a lendülettel már a Park család kapuajtójánál találtuk magunkat.

  Becsöngettünk, majd vártunk.
- Csak lazán. - nézett rám.
- Huhh, oké.
Hirtelen kinyílt a bejárat és Anita állt velünk szembe.
- Ohh, te itt Emmácskám? Már rég jártál erre. - lepődött meg. - Szia Míra!

- Jó napot! - köszöntünk.
- Jimin itthon van? - kérdezte a barátnőm helyettem, hisz én még a köszönést is nehezen tudtam magamból kicsikarni.
- Fent van, de nincs olyan jól. Tegnap ezért is nem volt iskolában. Ohh! Hoztátok a háziját? De aranyosak vagytok! - lelkendezett. A mellettem álló lány rám nézett, a tekintetéből mindent kitudtam venni. Eszében nem volt a lecke, még szerencse, hogy nekem igen.
- Természetesen hoztuk! - válaszoltam.
Bementünk a házba, majd fel a fiú szobájába.