asian love ⇨Befejezett⇦

44. Rész

- Vajon mit mondana rá Jimin..? - forogtam benne szerényen. - Oké, ez már túl idili.

- Eléggé! - röhögtek mindketten. - Akkor..?

- MEGVESSZÜK! - üvöltöttem előre a pénztárosnak, aki szélsebesen szaladgált, hogy megfelelően tudja csomagolni nekünk.

   Esteledett, épphogy nem volt sötét az utcákon. Taehyung hamarabb elment, mint mi, ezért egyedül mentem haza. De őszintén, még ez sem rontott a kedvemen. Ma semmi sem tud!

- Hellooo! - köszöntem. - Hazajöttem! Nagyi, van valami vacsi? - ugrándoztam be a konyhába az új szoknyámmal a kezemben. Megszeretném neki mutatni.

Ott ült, kezében egy pohárral és sírt.

- Mi a baj..? - futottam hozzá. - Valami történt? 
- Ohh, itt vagy! - látott meg, majd rögtön felvidult. Tetteti, tudom.

- Mi az? - húztam össze a szemöldököm.
- Semmi, miből gondolod? - törölgette a szemeit.

- A FRANCBA AZ EGÉSSZEL! - ordított apa. - NEM HISZEM EL..! - dübörgött a lépcsőnél.

  Gyorsan odeléptem, hogy láthassam, mi ad ki ilyen hangot. Épp egy bőröndöt próbált felvinni a lépcsőn.

- Mit csinálsz? - fagyott meg bennem a vér. Van egy tippem mire készül. - Elköltözöl? 

- Mi? Dehogyis! Ellenkezőleg. Ide hozok valakit. - mosolygott.

- Kicsodát? - kérdeztem. Láttam, ahogy válaszra nyitotta a száját, viszont kimondtam helyette. - Klárika? - fejeztem be lenézően. Legalábbis próbálkoztam.

- Nem Klárika, hanem Klára! - helyesbített.
- Mindegy.. - duzzogtam.

- Nem hiszem, mert holnaptól itt lakik nálunk. Csak hamarabb elhoztam pár holmiját. - jelentette ki, mintha mi sem lenne jogosabb.

- De.. De.. - próbálkoztam.
- Igen? 
- De.. - éreztem, hogy kitörni készül a sírógörcsöm, de visszatartottam.

- Az ég szerelmére Míra, ha nem tudsz mit mondani, inkább hallgass és segíts! - küszködött még mindig a bőröndökkel.

- Jól van.. - fogtam meg az egyiknek a kerekeit és együtt emeltem apával.

   Mit tehetnék? Mondjam, hogy nem? Vagy lázadjak? Teljesen mindegy. Holnap jön az a nő, ha tetszik, ha nem.

- Kész vagyunk? - törölgettem a tenyerem.
- Igen! Köszönöm. - kacsintott rám poénosan a férfi.

 Nem volt jó kedvem, így csak meredten néztem rá, majd lassan elsétáltam.

- Nagyi..? - kerestem a szobájában. Nem volt ott, ezért lementem a konyhába, hátha megtalálom.

- Kincsem..! - ölelt meg szorosan, mikor megtaláltam a nappaliban.
- Mit csinálsz? - érdeklődtem.

- Ohh, tévéztem Kedvesem! Tudtad, hogy közel 500 csatornánk van? - mondta tátott szájjal.

- Igen. Tudtam. - nevettem. Leültem a kanapére, mama pedig követte tettemet.

- Elfáradtál? - fogta meg a kezemet és simogatt, mint régen anya.

- Igen. Ne is mond! - forgattam a szemem viccesen. - Találtam az ünnepségre egy ruhát! De az előbb vittem fel a szobámba, szóval már csak az ünnepségen láthatod rajtam. - fürkésztem őt sejtelmesen. - Ugye eljössz? 

- Persze, megígérem! - bazsajgott.
- Veled mi történt ma? Úgy értem.. Ezt leszámítva.

- Elmentem a kór.. a kórházba. Az egyik barátnőm nagyon megbetegedett.