asian love ⇨Befejezett⇦

6. Rész

 Mivel fáradt voltam inkább csak előkészültem holnapra, a ruhámat is kikészítettem, bár sosem csináltam még, és aludtam volna, de jött újból egy értesítésem. Picit forgolódtam, hogy most akkor tényleg megnézzem, vagy ne? De inkább az előbbit választva kezembe vettem a készüléket. Jól tettem, mert talán kicsit szomorúan aludtam volna el, ha ezt nem látom.

"Park Ji Min ismerősnek jelölt" TE.JÓ.ÉG. Azonnal rányomtam a 'Megerősítés' gombra. Ez még kérdés?

2016. Szeptember 2. (Péntek)

    Természetesen jó volt azzal a tudattal felkelni, hogy holnap már hétvége és szinte nem volt iskola a héten, hisz ugye így jött ki a szeptemberi hónap. De én valahogy jobban örültem a tegnap esti jelölésemnek. Még most is a fejemben van. Miután megnyomtam a gombot elgondolkoztam, hogy nem tűnt az túl tapadósnak? Rögtön azután, hogy bejelölt vissza is jelöltem... Ez után még nehezebben aludtam el, de legalább a boldogságtól. Nem értem saját magamat.

     Reggel felvettem egy farmert, fehér pólóval, felé egy szürke japán betűkkel ellátott pulcsit, amit még a neten rendeltem, majd egy körte társaságában kikászálódtam az ajtón. Nem volt semmi kedvem kimenni az emberek közé. Ez most nagyon depressziósnak hangzott, de igaz.

- Jó reggelt Csipkerózsika! - állt a kapunkban Jimin.

- Te mit keresel itt? - mosolyodtam el. Még mindig ugyanolyan tökéletes a haja, és a szeme...

- A szüleim tényleg nagyon be akarnak vágódni a szomszédoknál. Sajnos tudják, hogy te egyben az osztálytársam is vagy, ezért meg kell, hogy kérdezzem: lenne kedvetek szombat este átjönni hozzánk? - kérdezte, miközben elővette a telefonját és pötyögni kezdett rajta.

- Ohh, nekem van, persze. De a majd megkérdezem a nagyiékat.

- Oké - zárta rövidre. - Nah, nekem mennem kell, ha nem baj, mert várnak! - intett, majd előre futott. Kivel találkozik? Talán megint a tegnapi személlyel. Miért viselkedett így? Kicsit bunkónak éreztem bár lehet, hogy nekem van túl korán. 

   Már a gimi előtt járhattam, át kellett volna mennem az úton, amit elkezdtem, csakhogy miközben sétáltam megláttam valamit, amit talán nem kellett volna. A második sávban jártam az úton, amikor Jimin-t vettem észre, akit ott ölelgetett egy barna hajú lányka. Nem tagadom szép volt az arca és volt érzéke a divathoz. Látszott rajta, hogy eléggé odafigyel magára.

  A nőszemély nagyot nevetett, majd megfogta a barátja arcát a két kezével és megcsókolta. Hirtelen megálltam, annyira ledöbbentem. Oldalra fordultam. Annyira emlékszem, hogy pont jött egy autó, de szerencsére elugrottam, a sofőr persze nem állt meg. Nem ölt embert? Akkor már nem is érdekel.

- Jól vagy? - jött oda hozzám Emma a semmiből.

- Jahh, igen, az én hibám volt. Miért is álltam meg? - nevettem kínosan.

- A karod nem néz ki jól - fogott meg a csuklómnál, mire iszonyú fájdalmat éreztem onnan, ahol megtapintotta. - El kellene mennünk a védőnőhöz vagy valami - javasolta, mire inkább csak bólintottam.

   Jimin az ajtó előtt állt a lánnyal együtt még mindig. Nem is néztem rá, csak beszéltem Unnie-hoz.

- Rosszban vagytok?

- Miii? Dehogy is! Miért lennénk? Csak nagyon fáj a kezem - konyítottam le a számat, mű sírást imitálva, mire csak nevetve bólintott.

   A kezemmel nem volt baj, csak egy nagyobb sérülést lehetett látni. Letisztították, mert valami hegyesre raktam rá a kezemet, amikor estem, ezért be is fáslizták. Amikor kijöttünk a nőtől, már vagy 5-10 perc elmehetett az órából. Siettünk fel, együtt voltunk matekon.

 Beestünk a tanárhoz, elmagyaráztuk a helyzetet és leültetett minket. Ji Min hátra fordult hozzánk, majd rám nézett.

- Minden oké? - súgta.

- Igen - néztem a szemébe, aztán tovább írtam az anyagot. Kérdőn nézett Emmára, mire csak megrázta a fejét jelezve, hogy ő sem tudja mi bajom van. Persze, hisz még én sem.

    Nagyon gyerekes vagyok. Most komolyan azért sértődtem meg, mert van barátnője? Mire is számítottam? Ah, Míra egyre szánalmasabb leszel.

    Óra után elváltunk Emm'mel, mert máshol van angolunk. Az osztályomból még van rajtam kívül 7 gyerek, akik velem vannak egy csoportban. A többi az évfolyamtársaink. Úgy éreztem valamiről nagyon lemaradtam, mert már a két osztály különösen jóban volt egymással. Csak én nem. Mint mindig.

- Szia! Nagy Anna vagyok! - ült le mellém egy lány, mivel nem volt máshol hely. - Téged hogy hívnak? - kérdezte, miközben szemével rám pillantott.

- Ohh, izé.. - kezdtem volna az elég gáz bemutatkozást, de a lektor bejött. Ez volt ez első, hogy örültem egy tanár látványának.

- Tudom, hamarabb jöttem be a kelleténél, de nézzétek a jó oldalát: hamarabb kezdünk, hamarabb is végzünk - mondta mindezt angolul és néhány diák csak értetlen fejjel, vagy tettetett értelemmel néztek rá. Mindenesetre jó fejnek tűnik. - Szóval engem főképp az érdekel, hogy ki olvasott már el legalább egy angol könyvet? - sok embernek fel volt rakva a keze, beleérte engem és a mellettem ülőt is. Lehet néhány a kérdést sem értették meg.

    Igazából nem nagyon haladtunk előre az anyaggal, gondolom az első órán minden tanító szimpatikusnak akar látszani.
Már épp mentem volna ki a teremből tesire, de rossz érzés fogott el, majdnem összeestem. Azt hiszem, hogy félek. Nem akarom, hogy megint megtörténjen a tegnapi öltözős jelenet.

Valaki megfogta a bal kezemet.

- Jól vagy? - nézett rám Anna.

- Igen, köszönöm - mosolyogtam - Én Horváth Míra vagyok. Ha nem bánod most megyek. Sietnem kell! - futottam, mire egy viszlátot kaptam válaszul. Normálisnak tűnik ez a lány.

   Leszaladtam a lépcsőn, egyenesen a következő órám helyszínére.