asian love ⇨Befejezett⇦

11. Rész

- Hello! - nyitottam be osztálytermünkbe. Néhányan intettek, köszöntek és természetesen volt, aki meg sem hallva bejövetelemet, tovább sürgött-forgott a házi másolása körül. Na, igen köztudott, hogy két fajta diák van a gimikben. 

  Aki megcsinálja a házit, és aki másolja. Én az előbbibe tartozom, és már adtam is oda egy gyereknek a füzetem. Rögtön három lány is az én asztalomnál könyökölt. Így akarnak felnőni? Mindegy, az ő gondjuk. 

  Leültem a helyemre, majd elővettem a füzetemet, amit direkt azért vettem, hogy dalszövegeket jegyzeteljek le, amikor csak elkap azaz érzés, hogy most papírra kell vetnem, mit gondolok. Elkezdtem írni, és csak jöttek a szavak maguktól.

  Már nagyjából kész voltam, a refrén meg volt, és úgy voltam vele, eltudnám játszani a gitáromon is. De kell még valami. Mi legyen az a plusz?

- Mit csinálsz? - görnyedt felém valaki, majd láttam, ahogy elvette tőlem a jegyzetemet és olvasni kezdte.
Jimin volt az.

- Te ilyeneket írsz? - nézett rám nagy szemeivel. El akartam neki mondani, hogy igen, mert többnyire mindegyik róla szól, de jobbnak láttam, ha csöndben bólogatok.

- Ezek baromi jók, nem értem miért nem mutatod meg valakinek. - nevetett rám, miután végig olvasott pár oldalt.

  Meg van. Ez hiányzott. Hogy rám mosolyogjon azokkal a gödröcskékkel és a szeme csak rajtam időzzön.  
  Hiányoltam bevallom, és ha tehetném visszamennék az időbe, ahol még nem tudtam ki az a Kim Taehyung. De miért ilyen újból?

- Mi a baj? - nézett rám aggódó tekintettel.

- Semmi, elgondolkoztam. Egyébként miért vagy te..? - elharaptam az utolsó szót. Nem kérdezhetem meg tőle, mi ütött belé hirtelen.

- Mi vagyok én? Csak láttam, hogy írsz és megnéztem mi az. Mostanában nem beszélünk, és azt hittem haragszol. Aztán úgy tudtam, hogy rám, az angol órán történtek miatt, amin bevallom bunkón viselkedtem, de rossz passzban voltam. - vakarta meg a tarkóját, én pedig abban a pillanatban a fellegekben jártam, legszívesebben megöleltem volna.

  Mint majdnem minden vele együtt lévő ötletemet, ezt is elvetettem.

  Belenéztem a szemébe. Látszott, hogy őszintén sajnálja és ez volt benne a legjobb. Mert mondhatja azt akárki, hogy sajnálja, szeret vagy hiányzunk neki, de látni is kell. Az ember lelkébe bele. Azt a pillanatot pedig nem sokszor kaphatjuk el, amikor bevallja az illető.

- Köszönöm. – mondtam alig hallhatóan. Szememet a földre tapasztottam. Nem mertem nézni a reakcióját.

  Hirtelen valami nehézséget éreztem a nyakam körül. Felnéztem. Keze a vállamon pihent.

- Elénekelhetem én a dalodat? – kérdezte.
- Mi... Micsoda?
- Szeretném. Tetszik a stílusod és nem mintha kérkedni akarnék, de van hangom. - nevetett. Egyáltalán nem volt az a felsőbbrendű érzetem tőle. Aranyos volt.
- Azt hiszem rendben lenne. De neked tényleg nem baj?
- Miért lenne?

- Úgy hittem, hogy nem szereted ezt csinálni, hisz a bandádnak is vége... - néztem kínosan össze-vissza. Még magyarázkodom. Nem jó Míra, ez nem te vagy.

– Egyébként, - kezdtem, miközben kihúztam magam. Meg kell változnom, ki szeretné ezt a nyápic oldalamat? – Megegyeztünk. Akkor majd suli után gyakorlunk? – ez volt az első alkalom, hogy büszke voltam magamra.
Már évek óta nem éreztem ezt. Mintha egy teher ment volna le rólam, csak annyitól, hogy bátrabb voltam a megszokott énemnél.  

  Kicsiként folyton-folyvást beszéltem, amolyan „Ami a szívemen, az a számon" típusú kis srác lehettem.  
  Abban az időben talán azért éreztem mindig ezt a furcsa érzést? Akkor mindent kimondtam, felhőtlenül éltem. Azt hiszem minden változott a halálával...Tisztán emlékszem, hogy nem fogtam fel ennek a gyönyörű nőnek az elvesztése súlyát. Évekkel később csak.

- Jó barátok leszünk mi, érzem. – ült a helyére. Fogalmam sincs ez hogyan jött ide. Most akkor válaszolt a kérdésemre, vagy nem?

  Az óra után kimentem az aulába, ahol megvártam, míg vesz valamit magának Emma, aztán mentünk is a következő terembe. Ezt mindig is utáltam. Ingázni vagy húsz osztályterem közt. Miért nem lehet egyben tartani az összeset? Aztán, ha órán eszünk mi vagyunk a hibásak.

- Miről beszélgettél magyar előtt vele? - nézett rám barátnőm, miközben beleharapott a frissen vett szendvicsébe. Kitérhetnék most az iskolai büfében készült ételekre, de elvenném az időt a beszélgetésünkről, ami valljuk be, érdekesre sikeredett.

- Kire gondolsz pontosan? - kérdeztem vissza mit sem sejtőn. Azt hiszem most nagyon ostobán nézhettem rá, mert így folytatta:
- Ne már Míra! Őszintén válaszolj...

- NEM! - mondtam rögtön, miközben elővettem az innivalóm a táskámból.

- Mit nem? Még el sem mondtam a kérdést.
- De akkor is, nem! 
- Megbolondultál? - nevetett nagyon - Hadd kérdezzem már meg légyszi'! - ragyogott fel a szeme.

Mit akar kérdezni? Biztos nem nagy ügy. 
- Te... szereted Taeil-t? - állt meg, én pedig (olyan gyorsan és váratlanul ért a kérdés), hogy kiköptem a vizemet egyenesen az előttem állóra. 

- Mi?!?! - akadtam ki. VÁRJUNK. Miért is nem adok neki igazat? Hisz teljes mértékben így van.

- Te normális vagy?! - fordult hozzám a leköpött ember.   

- Bocsánat, nem akartam... - néztem le a földre. Mostanában annyiszor ezt a mozdulatot ismétlem, hogy rendesen déjà vu érzésem volt. Mitől változtam meg ennyire? A szülők csak a kamaszkornak hívják, de mi többet érzünk. Azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk ilyenkor.

- Chh... Érdekel, hogy akartad-e vagy nem? Most menj és vegyél nekem egy új sapkát! - nézett rám. Ilyen tekintetet még életemben nem láttam.
  Egyenesen rettegtem. Ez a félelem más volt, mint amikor a fekete ördög beszélt. Talán azért, mert ez az ember itt egy végzős srác volt.

- Öhm.. Oké, rendben, csak mondd meg hol vetted! - kezdtem a pénztárcámat keresni. Az csak egy sapka. Ha nem teszem meg még nagyobb balhé lesz, annyit pedig nem ér az egész.

  A fiú csak állt és várta amíg fizetek, én pedig már adtam volna a kezébe, de valaki megállított. Pontosabban megfogta a karomat. Még pontosabban pedig Jimin volt az. 

______________________________________

Sziasztoook:)
Remélem nem baj, hogy késtem vele. Elég sokat...:D Igazából azt szeretném írni, hogy mostantól nem ígérgetek, mert nekem sem jó és nektek sem.
Köszönöm akik várnak, és akik bekövettek eddig!❤