asian love ⇨Befejezett⇦

3. Rész

- Ohh, értem. Na nem baj. - húzta el a száját - Egyébként ne hidd azt, hogy én csak a kpop-ról tudok beszélni, mert az embereknek ez egy nagy előítélete. Tévedés, hisz akkor hogyan kerültem ebbe az iskolába, nem igaz? Nem mondhatjuk, hogy ez egy könnyű gimnázium. - kezdte a sztoriját, de nekünk jött valaki.

- Ne haragudj az én hibám volt - jött a hang a tolakodótól.

- S-Semmi baj! - felnéztem és megláttam a késő osztálytársunkat, Jimin-t. Eddig nem vettem észre, de gyönyörű szép barna szeme van, bár a fekete hajától ez aligha látszik.

- Ohh, lányok! - örült meg nekünk.

   Amikor elmosolyodott szinte nem is lehetett látni a szemeit, de a gödröcskéit még inkább. Annyira aranyos!.. Mármint, dehogy is gondolom ezt! 30 perce láttam meg a fiút és már ilyeneken gondolkozom? Hoppá Míra, kezdessz nem normális lenni.

- I-Igen! - álltam bambán, mert nem értettem miért is álltunk meg. Beszélgetni? Alig ismerjük egymást mi ketten. Plusz, nem tudnék megszólalni előtte.

-Szia Taeil! - köszönt Ji Min-nek Emma.

- Már mondtam, hogy ne hívj így! - utasította a fiú.
- Ahh, mindegy. Gyere Unnie, menjünk - tettette a lány a sértődöttet, miközben  barátságosan ránk mosolygott és integetetve távolodott el tőlünk.

- Hát a-akkor viszlát! - intettem a szemben lévő fiúnak, ugyanis ott álldogáltunk, csak ketten.

- Hát akkor viszlát neked is Mír' ! -utánzott engem, aztán telefonját nyomkodva elment.
- Ne hívj Mír'nek.. - suttogtam magamnak, de meghallotta.

- Bocsánat, csak tetszik a neved - mosolygott vissza. Te jó Isten!

   Visszaszaladtam Emához, hogy feltegyek egy kérdést.
- Miért hívod őt Taeil-nek?

- Park Ji Min az én gyerekkori barátom, aki soha nem hagy békén, de mégis nagyon szeretem. Természetesen nem ÚGY - emelte ki az utolsó szót. - Hisz szinte már testvérek vagyunk. A Taeil-lel pedig csak cukkolom, mert egyszer voltam vele egy Block B koncerten, és ott Lee Taeil az egyik bandatag megkérdezte tőle, hogy ő is idol-e, mert nagyon szép az arca. Mindezt persze angolul, ami úgy jött ki, hogy "Pretty face!". Jajj, annyira aranyos volt!- ábrándozott.

- Értem - mosolyogtam el. Hirtelen valami oknál fogva megnyugodtam.

   Miért? Ahh, hagyjuk, úgy érzem nem mostanában fogom ezt megtudni. A büfét sikeresen megtaláltuk, vettem magamnak egy üveg vizet, míg Emma egy fánkot és egy csokit választott.

  Visszaérve a terembe láttuk, ahogy Jimin körül a lányok elkezdenek.. sokszorozódni? Nem találok rá jobb szót, ugyanis a semmiből jött újabb, és újabb lány. Ennyien járnak a suliba? Nem is tudtam. De legalább megértettem, miért volt olyan kihalt az egész aula.   
   Legalábbis a lányok részéről kihalt.

- Míra, hogyan jutunk át a lányokon? - jött mellém nagyon közel Emma, majd megfogta a karomat, amolyan "védj meg" stílusban.
- Miért félsz? - kérdeztem tőle mosolyogva, miközben lenéztem rá, ugyanis nagyon alacsony kilencedikes létére. Lehet vagy úgy 150-160 centiméter.

- Nem mintha megtörténne, de ilyenkor szoktak a koreai drámákban a lányok nekünk jönni, és mindenfélének elmondani. Aztán talán meg is vernek - kezdte, de elakadt a szava, amikor ebbe az egészbe belegondolt.

- Héé, Magyarországon vagyunk, azon belül is Budapesten. Itt biztos, hogy nem lesz ilyesmi! - simogattam meg a fejét. Olyan érzésem van, mintha a kishúgom lenne, akit meg kell védenem.
El is kezdem.. Azt hiszem.