asian love ⇨Befejezett⇦

39. Rész

   Felcsillant a szemem. Hát mégis van szíve? Vagy csak azért ilyen velem, mert itt van Jimin is? Ahh, mindegy! Ez az első kedves mondata hozzám, és talán az utolsó is. Fel kellett volna vennem hangrögzítőre.

2016. November 17. (Péntek)

  Holnaptól számítva, pontosan egy hónapunk maradt. Hál' Istennek javultam a gyakorlások miatt, így kevésbé érzem magam kellemetlenül. Hisz általában a hangszeresek magabiztosabbak és az énekeseknek kellene jobban izgulniuk, viszont nem épp egy félénk partnerem van, ezért fel kell hozzá.. Nőnöm, azt hiszem. Mármint Jimin-hez.

- Jó reggelt! - köszöntem az első embernek, aki az utamban volt, az osztályterem előtt. Talán az egyik osztálytársam az.. Tévedtem.
- Ohh, Anna! Szia. Öhm, micsoda..m -meglepetés. - tettem egy hajtincsemet a fülem mögé. A francba. Már megint dadogok. Mostanában vettem észre, hogy sokszor, mikor ideges, vagy meglepett vagyok ezt teszem. Le kell szoknom róla.

- Szia Mír'! - vigyorgott rám félelmetesen.
- Cs..Csak Míra, kérlek. A becenevemet nem sokan használják.. - néztem kínosan félre.

- Ohh, értem. Bocsánat. - dobta hátra barna haját válla felett. - Biztos nem akarsz segíteni nekem..? A Jimin-es dologban, tudod.. - váltott más hangnemre.

- Sajnálom.. - kezdtem volna, mire közbe szólt.
- Ne! Miért is kérsz bocsánatot..? Csak egy apró kérés volt.
- Akkor.. Megbeszéltük? - véget akarok ennek vetni. Az álbarátságának, a folytonos sajnáltatásomnak. Mindennek vele kapcsolatban.

- Meg. Persze! - mosolygott. Lehetséges, hogy én képzelek túl sokat erről, de mintha dühös lenne rám. Miért? Csupán Jimin-t próbálom óvni ettől az egésztől.

  A beszélgetésünk végére már be is csöngettek. Teltek az órák és lassan eljött az ideje a gyakorlásnak.
Ma még nem beszéltünk Jimin-nel két szót, összesen. A szokásos 'szia, hali' köszönés.
- Jó napot! - álltam fel a helyemről azonnal, amikor az ajtón belépett Kassai. A nő pár másodpercet várva fejével biccentett.

- Üdv. Park Jimin hol a csudában van már? - kérdezte tőlem, mire egy tudatlan arcot kapott válaszul. - Sejtettem.. - figyelt engem.

  A gitárt kivettem a tokjából, majd lassacskán a megfelelő hangokat próbáltam megtalálni. Érdekes, hogy mennyi féle-fajta gitár létezik. Az enyém akusztikus. Szerintem, kis elfogultággal, ez a legjobb mind közül. Imádom azokat az elcsukló hangokat, amiket egy-egy ujjunkkal kitudunk játszani. Mikor meglett a tökéletes akkord, boldogan felnéztem és láttam, hogy már hárman vagyunk a teremben. Mennyi idő telhetett el azóta..?

- Ohh.. Szia! - intettem zavartan.

- Hali! - köszönt vissza Jimin. - Tudod, hogy már percek óta itt vagyok..? - nevetett.

- Hazudsz. - húztam össze a szememet. Nem lehet, hisz csak hangoltam! - Vagy mégis..? Uramisten.

- Pontosan! - röhögött ki kedvesen. - El sem kezdtük, de te már beleéled magad..? - szúrt le viccesen. - Legalább várnál meg engem. - gyorsan a mikrofonhoz ment, aztán rám nézett. - Oké. Kezdhetjük.

  Egy alig láthatót elpriultam, majd újra belemerültem a zenébe. Azt hiszem tényleg ezzel akarok foglalkozni, komolyabban.

- Rendben! Mára ennyi. - vetett véget Kassai a szép perceimnek. Pontosabban a 45 percnek. - Tudják.. Gondolkodtam és azt hiszem, nem kellek maguknak. A teljes dalt tudják, én itt már felesleges lennék...

- Tanárnő Ön soha nem felesl..

- Csöndet Park úr! Tudom, hogy csak hízelegni akar. Szóval.. Mától kezdve, nem fogok bejönni gyakorolni a kis társasággal.

- Rendben.. Értettük. - bólintottam.
- Köszönjük az eddigi munkáját! - mondtuk szinte egyszerre a koreai osztálytársammal.
- Igazán nincs mit. Most pedig, viszlát.

  Esküszöm.. Elmosolyodott. Talán mégsem olyan szigorú ez a tanár, mint ahogy először megismertem? Remélem.

Miután bezárta az ajtót, ketten maradtunk.
- Nos.. Gyakoroljunk még? - tettem fel az eldöntendő kérdést.
- Aha.

Az ölébe vette a gitáromat, majd egy pengető segítségével eljatszotta a Boci, boci tarkát.
- Hűű..! - ámultam. - Te tudsz játszani? Méghozzá ilyen profin..? - kérdeztem cinikusan. Mire kimondtam, gyorsan a szám elé tettem a kezem. Túl sok voltam. Biztos rosszul esett neki.

- Haha, nagyon vicces! - röhögött. A reakcióját látva megkönnyebbültem.
- Ezt figyeld.. - mosolygott rám barna szemeivel, amitől, mint mindig, most is úgy éreztem, én vagyok a világon az egyetlen. Az egyetlen, aki hozzávaló.
Aztán szintén, mint mindig, rádöbbenek, hogy nem így van.

  A tekintete rólam, elkalandozott a húrokra és már hallhattam is dalának az első másodperceit.
- Improvizálok, ezért nem ér nevetni! - kacagott fel aranyosan.

  Miután meggyőződött arról, hogy kezdheti, leütötte az első hangot.

- Azt hiszed, olyan könnyű lehet, de úgy látom, te ezt nem érted..! - nézett rám egyenesen, miközben énekelte. - Most itt ülünk egymással szemben.. Hékás, mondtam, hogy ne nevess! - ha nem énekelné, azt hinném nem is dal, hanem csak egy párbeszéd egyik fele. Nagyon tetszik. - Látom, hogy boldog vagy, szemed kéken ragyog, én pedig azt kívánom: Mindig maradj ilyen: Aranyos és félénk.

A végére már lélegzet visszafojtva fürkésztem a tenyerét, amivel még mindig játszott. Nem merek a szemébe nézni. Istenem...

- The end. - mondta, a kis koreai akcentusával. A pillanat kedvéért még a kezét is felemelte, tapsot várva. Mit tehettem volna...? Természetesen vigyorogva tapsoltam, mint egy bolond.

- Thank you! Thanks. - beszélt újra angolul. - Ugye milyen jól improvizálok..? - váltott át hirtelen.

Elpirosodva csak rövid tőmondatokban tudtam megszólalni.
- Igen. N-nagyon..

  Egymást néztük. Azt hiszem megint rájöttem valamire. Napról-napra jobban szeretem őt.

2016. November 22. (Szerda)

   Dolgozatok. Újra. Mert miért ne írassunk a gyerekekkel ugyanazon a nap három írásbelit is, nem igaz?
Mindegy, igazából mincs semmi bajom ezzel, mert szeretek tanulni. Ezért a mondatomért most biztosan egy egész hadsereg fegyvert szegezne rám.

- Sziaaa! Holnap találkozunk! - ölelt meg suli után Emma. Hamarabb indult haza, mivel én még pár percig a hideg időjárásban gyönyörködtem.
  Hirtelen valaki fütyülni kezdett, én pedig odakaptam a fejem. A gimi előtti lépcsőn állt az egyik legjobb barátom, akivel már napok óta nem beszéltem.

- Hé, kiscsaj, írni luxus neked? Vagy felhívni..? - tettete Taehyung a sértődötett.
Nevetésem közben válaszoltam neki.
- Sajnálom.. Csak annyira elvagyok havazva a tanu..

- Park Jimin-nel? Jól mondom?

- Nem igaz! Azt akartam mondani, hogy a tanulással. - emeltem fel a mutató ujjamat jelentősségteljesen. Taehyung mosolyogva megfogta kezével az enyémet.
- De most van időd?
- P-persze. - láttam a csillogó szemét. Nem lehet nemet mondani neki. Miről lehet szó..?

________________________________

Sziasztook!
Huhh, már irtó régen publikáltam. Nagyon sajnálom, pedig mostanában már annyira elterveztem az egész történetet, még a végét is!*--*
Szóval.. A következő rész lehetőleg nem három hét múlva fog jönni!😂❤

Addig is, viszlát, és köszönöm ezt a sok olvasást, vote-okat!😆
Ui.: Lehet, hogy a dalírás nem az én erősségem.. De azért próbálkoztam.😅