asian love ⇨Befejezett⇦

17. Rész

A tanár bejött, ezután pedig már a tanulásé volt a főszerep. Bármennyire is szeretem az angolt és a magyart, most egyáltalán nem hiányzott egyik sem.
Hamar vége lett az első, majd a második órának is, nem történt semmi.

  A harmadik óra testnevelés volt, így Emmával az öltözőkbe vettük az irányt. Rémes, hogy minden nap van tesink, nem vagyok híve a mozgásnak. Jimin annál inkább.
Mint mindig, ma is focizott, kosárlabdázott, aztán röpizett egy darabig a lányok örömére, majd végül leült mellém a padra. Köztudott, hogy a padokon kétféle ember ül. Aki beteg, megsérült vagy, aki lusta. Én az utóbbiba tartoztam, de a fiú egyikbe sem.
- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle. Lehet bunkónak hangzott. - Úgy értem... - mentegetőztem.

- Nyugi, nem maradok. Kifáradtam. - válaszként csak bólintottam. Mivel kellemetlen volt ez az egész szituáció, inkább figyeltem a többi diákot.
Egy tornateremre legtöbbször csak három osztály jut, de ma öten voltunk, ezért alig fértünk el. Az is bizonyítja ezt, hogy szűkösen fértünk el a padokon, szinte egymáshoz ért a vállunk.
- Bocsi! - dadogtam, amikor egyszer megtörtént a koreai osztálytársammal.
- Semmi'. - legyintett. Odajött hozzá két lány és csak úgy áradoztak. Azt hiszem a 'rajongói' lehettek.

  Elmondták, hogy szeretik a hangját, nagyon ügyes a sportban és nem mellesleg adtak neki vizet is.
Miután távoztak, Ji Min az újonnan kapott üveghez tapasztva a száját inni kezdett. Titokban néztem, de láttam, hogy befejezi, így elfordultam. Rám nézett. Mit tegyek? Látta, hogy az előbb leskelődtem? Gyorsan egy téma...

- Mikor hallottak téged énekelni? - kérdeztem hirtelen, mire a számhoz kaptam a kezem. - Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz..

- Nem nagy cucc. Még alsóban, azt hiszem ötödikben hallhatták. Egy előadáson én is az egyik szereplő voltam, akinek énekelni kellett. Mivel csak nekem volt elfogadható a hangom a többiek közt, enyém lett a főszerep.

- Ohh, az klassz. - mosolyogtam rá.
- Igen. Az volt. - pillantott rám hosszan.

- Horváth kisasszony, jól látom, hogy maga ül?! - ordított a tanár.
- Nah, most kapni fogsz! - nevetett halkan a mellettem ülő. Ijedtemben felálltam és rögtön elkezdtem helyben futni.
- Neem, tanár úr! Látja? Futok! - vigyorogtam rá erőltetetten. A férfi egy csúnya arckifejezés kíséretével, inkább tovább állt másokat zavarni.

- Hahaha...!! - fuldoklott Jimin. - Ez tényleg te vagy Mír'? - sétált hozzám, majd megérintette homlokomat, mintha azt nézné, beteg vagyok-e.
- Soha nem gondoltam, hogy visszabeszélsz valaha is egy tanárnak!

- Hé..! Ez.. Ez nem visszabeszélés volt, csupán a tényeket mondtam. Hisz futottam! - raktam a kezemet keresztbe, duzzogást imitálva.

- Aha... Oké. - hagyta rám viccesen.

- Hé, Park gyerek! Nem állsz be focizni? - kiáltott egy felsőbb éves srác az említettnek.

- Most megyek. Szia! - szaladt el gyorsan nem is válaszolva a kérdezőnek.

- Visz... - integettem neki bénán, de addigra elment, így a köszönésem másik felét már magamban mondtam. - lát.! Ahh..! - túrtam bele a hajamba kínosan. - Ezt ismét elszúrtad Míra! - ültem vissza a helyemre.

  Nem értem. Nem értem. Nem értem. Hogy mit? Saját magam. Mikor nincs itt szabadabbnak tűnök, néha nagy a szám... De amikor velem van? A francba is.. Mindig olyan béna leszek.

    Ez után már csak angolunk volt, egymás után három. Kedvelem az angol tanárt, ráadásul ez a kedvenc tantárgyam mind közül, de nagyon lefáradtam. Mi lehet akkor azokkal a tanulókkal, akik mozogtak is az órán? El nem merem képzelni.

  14:35. Az idő, mikor kicsöngetnek hétfőn az utolsó órámról. Nem bírok már magammal, unatkozok, a felét nem is értem, amit magyaráz a tanár és ma elvileg megbeszéltem az egyik szünetben Ji Min-nel, hogy átmegyek hozzájuk gyakorolni. Legalábbis... Ő beszélt én csak bólintgattam. Ismét. Valahogy így történt az egész:

"- Mír' ráérsz egy picit? - húzott Emmától két paddal arrébb.

- Igen..? - néztem rá kikerekedett szemekkel, meglepődtem tettén kétségkívül. Látszott is rajtam rendesen.
- Mi az, szellemet láttál? - szórakozott az arcomon. Csak megráztam a fejem.
- Okéé. Szóval, az van, hogy ma áttudnál jönni gyakorolni? Van egy jó ötletem az előadásunkkal kapcsolatban. - figyelte reakciómat.

   Beszédre nyitottam a számat, de hangok nem jöttek ki rajta. Végül bólintottam, miközben a hüvelykujjamat felfelé mutattam.
Mosolyogva kiment a teremből. Csak miattam jött be az osztályba?
- Nem lehet.. - hesegettem el ezt a gondolatot hangosan.
- De, lehetséges. Ma nem együtt van angolunk. - hallotta meg beszédemet a padtársam.
- Ez komoly..? - néztem rá.
- Igen, tutibizti! - mondta Emma örömmel."

  Hihetetlen, hogy mennyit változtam. Jó vagy rossz irányba, az mindegy. De változtam.
   Mivel a tanár háttal írt a táblára, leraktam tollamat és a könyökömre támaszkodva gondolkodtam. Ilyenkor nagyon abszurd dolgokat képzelek el.

   Mi van, ha az álmom azzal a nővel valamit jelent? Mi van, ha Emma sokkal többet élt át, mint amit elmond nekem? Mi van... Mi van, ha titokban Park Jimin szerelmes belém? Igen, AZ a Park Jimin, aki már hetedikben a lányok főtémája volt. Az, akinek minden hajszín jól áll (láttam róla egy régebbi képet, ahol festette a haját szőkére). Az a srác, akinek rettentően tehetséges vonásai vannak, egy kedves családdal. Aranyos édesanyjával..
Ahh.. Míra, de gáz vagy. Ezt már ezerszer megbeszélted magaddal, hiába képzeled el a nőt, nem fog menni. NEM EMLÉKSZEL SEMMIRE.

- Psszt! Míra! - lökött meg osztálytársam én pedig a padra fejeltem figyelmetlenségem miatt. Vannak ilyen hangulatingadozásaim már kiskorom óta. Csak anyukámra kell gondolnom, akár két másodpercig és szinte megváltozok, egy teljesen új ember leszek ilyenkor. Pont, mint nála.
- Rendben vagy? - kérdezte a tanár, mire mindenki felém fordult.
- Öhm.. - fogtam a fejem. Ki kell innen jutnom. Tettetni..? Olyat még soha nem csináltam, az sem biztos, hogy jó színész vagyok. Mindegy, egy próbát megér. - Nem hiszem.. Hasogat a fejem! - ráncoltam össze fájdalmasan a szemöldököm. Csak most ne bukjak le..
- Tudod mit? Menj haza, nem nézel ki túl jól! Írass egy kikérőt és menj! - aggódott tovább az oktató. Ez az! Oscar-díjat nekem!

- Rendben, köszönöm! - pakoltam össze cuccaimat és kimentem az épületből a később megszerzett papírjaimmal együtt. Hirtelen lett rossz kedvem, ezt még megfogom bánni. Érzem.
- Nos.. - sétáltam magamban az utcákon. - Haza nem mehetek, nem tudhatják, hogy ellógtam az órámat. - Mit csináljak? Feladva minden ellenszenvemet a sport iránt, a játszótérre igyekeztem, jobban mondva a hintákhoz. Imádok hintázni!

    Miután odaértem, a homokba rakva iskolatáskámat és a pulcsimat, beleültem a láncokkal megtartott ülésbe és előre-hátra löktem magam. A hajamat kiengedve hagytam, hadd fújja a szél. A játszótérrel szemben állt egy kosárlabda pálya, ami ráccsal volt védve.
Egy alak rajzolódott ki ott. Összehúztam szemem a szemüvegem mögött, de még így sem ismertem fel. Szőke haj, melegítő, izzadt póló és egy labda a kezében, amivel ugrálva néha beletalált a hálóba. Csak egyetlen világos hajú fiút ismerek. Közelebb jött hozzám. Meglátta, hogy én vagyok az. Talán csak nem...?