asian love ⇨Befejezett⇦

36. Rész

   Furcsa. Egyikünk sem szólt semmit, miért is alszunk egy ágyon. Egyértelműnek tűnt, hogy így alszunk.

2016. November 4. (Szombat)

    Reggel Jimin szobájában ébredtem. Telefonomon megnéztem hány óra van: 11:00.
Gyorsan kipattantam az ágyból és leszaladtam. Említette, hogy délben jönnek haza a többiek, így még van időm.
   A lépcsőn megpróbáltam észrevétlenül lebotorkálni, majd a konyha felé vettem az irányt, ahonnan hangokat hallottam.
Szólt a zene. Pontosabban Justin Bieber-től a Sorry.

- Is it too late to say I'm sorry now? - énekelte a dalszövegét, miközben... Táncolt.

  Szerencsére láttam a videoklipjét a számnak, ezért tudom, hogy a benne lévő koreográfiát próbálta elsajátítani. Öhmm.. Nos, elég kevés sikerrel.

- Miért ilyen aranyos..? - kérdeztem magamtól.
Mosolygott, ami miatt megint alig látszódhatott a barna szeme. Mostanában egyre többször látom ezt az arcát.
  Hirtelen elővett egy seprűt, majd azzal kezdett el közösen táncolni. Megfogta bal kezével a bot részét, aztán elindította újra a háttérzenét. Nem adta fel.  Mintha színész lenne, annyira beleélte magát a macsó szerepébe. Halkan felkuncogtam. Meg kellene zavarnom? Vagy mit tegyek..?

- Jó.. Jó reggelt! - mentem be félénkén végül. - Most ébredtem fel, gondoltam..

- Szia Mír'! - fordult felém, és miközben szólt a zene, lerakta seprűjét. - Jössz táncolni..? - nyújtotta a kezét felém.
- Ahh, nem, köszi! Nagyon béna vagyok..
- Gyere! - fogta meg a karomat.

   Nem szeretek táncolni. Még az ilyen fajta zenét sem kedvelem, de várhatóan Jimin-nel minden más. Még ez is.
- Oké! És most..! - beszélt hangosan, hogy Bieber hangját túlkiabálja. Nyilvánvaló volt, hogy két perc alatt nem fog tudni megtanítani táncolni, főleg egy ilyen kétbalkezest, mint én, viszont próbálkozott. Ez nekem bőven elég.

   Egyszerre megakadt a lélegzetem.
Jimin felemelte a kezeinket és megpörgetett. Nagyon bénán festhettem, mert pörgés közben beleakadt az egyik lábam a másikba, aminek következtében elestünk.

- Bocsánat! Nem igazán vagyok jó benne... - figyeltem a földet.
Engem fürkészett. Vajon min gondolkodhat most..?

- Már 10 perce táncolok itt, hogy végre felébredj. - vallotta be. - Tegnap.. Nem voltam túl kedves, pedig alapból szomorúan jöttél ide, ezért én kérek bocsánatot. - figyeltük egymást.
Nem szólt egyikőnk sem, én talán még lélegezni is elfelejtettem abban a percben.

- Megjöttünk! - nyitódott az ajtó.
Jimin-nel tágra nyílt szemmel vártuk az érkezőket. Sietve felálltunk és hallgatóztunk.
- Hyung..! - jött valaki egyre közelebb a konyhához. Kétség kívül Taehyung az.
- Szóval itt vagy.. - lépett be. - ..tok. Míra..? Te mit keresel itt? - lepődött meg.

- Én..? Ohh, én! Hát... - haboztam. Mit kereshetnék ebben a házban szombat reggel, ráadásul kómásan, ha nem mást, mint hogy este átjöttem és itt éjszakáztam?
Erre gondolom Tae is rájött, mert elismerő pillantást vetett felém.
Hevesen rázni kezdtem a fejem, jelezve: ez nem az, aminek látszik, de hiába. Ő már elkönyvelte ezt az egészet ANNAK.

- Jobb, ha mész. - fogta meg a vállamat Jimin. - Hétfőn találkozunk! - kísért el az ajtójukig. - Ji Iseul és a többiek még nincsenek itt, ugye? - szegezte a kérdést a testvérének.
- Hamarabb haza jöttem, ők még beugrottak a boltba. - válaszolt lazán.
- Oké! - siettetett engem. - Akkor.. Szia Mír'! - nyitotta az ajtót és kiengedett.
- Köszönök mindent.. Azt hiszem. - mosolyogtam kínosan.

  Udvariasan elröhögte magát, ezután pedig csak pár szót szólt, ami egész vasárnap a fejemben zengett, akaratlanul is.
- Én is. Köszi. - vakarta a tarkóját zavartan.
- Hé, nem csináltál nekem kaját..? - üvöltötte bentről Taehyung.
- Mennem kell. Hali! - nézett még egyszer rám, aztán bement.

Hideg volt. A járókelők körülöttem szinte jéggé váltak lépéseik közben.
De mégis.. Ebben a pillanatban én annyira melegnek és rózsaszínnek éreztem az időt, hogy hihetetlen..!
Rózsaszínnek..? Tényleg ezt mondtam?
Végül is, igaz.

2016. November 6. (Hétfő)

Izgulok. Ennyire még nem akartam iskolába menni, mint a mai nap. Látni akartam Őt.

- Jó reggelt! - léptem be a termünkbe. Első óra matek, így együtt van az osztály.
- Sziaa! Hogy telt a szüneted? - ölelt meg Emma. - Legalábbis, amikor nem velem voltál! - nevetett saját poénján.
  Belegondoltam a válaszomba.
Jimin és én...

- Most miért pirosodtál el..? - lepődött meg.
- Nem is! Khm... Egyébként nekem jól telt, veled mizu? - váltottam témát gyorsan.

- Chh.. Itt valami bűzlik, de lehet csak az orrtúrós srácnak a testszaga az.. - gondolkodott el.
Hangosan felnevettem.
- Bolond!

08:10 van, és Jimin még sehol.

- Figyelj.. Valami baj van vele..? - mutattam az előttem lévő székre.
A barátnőmnek rögtön leesett kiről beszélek.
- Ohh..! Azt mondta ezen a héten nem jön.

- Az okát tudod..? Beteg, vagy valami ilyesmi? - találgattam. 
- Nem, bocsi! - húzta el a száját.
- Talán.. - kezdtem.

- Jó reggelt diákok! Kezdhetjük? - topogott be a tanár. - A házi feladatokat megoldottátok?

  Ez után nem hallottam semmit. Se kép, se hang. Tényleg egy hetet kell kibírnom nélküle..? Pont most.

  A sulit befejezve gyorsan elköszöntem Emmától, siettem haza. Tegnap nem akadtam össze apával, mert sokáig dolgozott, ma pedig, ha futok, talán újból kihagyhatom a beszélgetést vele és nagyival. Tudom. A lehető legrosszabb, mikor halogatja az ember lánya a fontos ügyeket, de..
Egyszerűen nincs bátorságom.

- Mama..! - léptem be zajtalanul a bejárati ajtón. Nem hallotta? Semmi reakció nem jött. - ILONA! - suttogtam hangosabban.

- Igen, itt vagyok már..! - jött ki a nappaliból. - Épp a sorozatomat nézem. Maricruz nem jön össze Octavio-val csak úgy! - dühöngött, azt hiszem inkább magában.

 Ráhagytam, majd egy vállrándítás kíséretében felmentem. 

  Becsukva a szobámat elterültem az ágyamon. Kiskorom óta itt alszok, egyszer sem aludtam még máshol, kivéve múlthét szombat estéjén.

  Hirtelen izzadni kezdett a tenyerem és a nem létező pillangók a hasamban újra, olyan hosszú idő után, előjöttek. Na, tessék! Elég rágondolnom és végem. Ez biztos normális? Nem valami betegség..? 

Egy kósza gondolattól vezérelve a kezembe vettem a telefonomat és megnyitottam a Messengert. Rákattintottam Park Jimin ikonjára, aztán.. Aztán inkább ledobtam a szőnyegemre az eszközt.
Úgysem válaszolna. Vagy, ha mégis, az illedelmességből lenne.

2016. November 8. (Szerda)

   Kedden dolgozatokat írtunk. Mivel az osztály szinte mindegyik tanártól kikönyörögte a jövőhéten írást, most meg is kaptuk. 

  Délután volt, suliból hazafelé menet megálltam a szomszéd házánál. Mostanában hobbimmá vált, ahogy a hidegben állok 10 percet, csodára várva. Mi lenne, ha Jimin ebben a pillanatban kijönne az ajtón, és..

  Hirtelen nyitódott a bejárati ajtójuk. Egy percig lefagyva figyeltem, majd inkább gyorsan berohantam. Azaz berohantam volna, de megállítottak.

- Hé, te lány! - üvöltöttek, valószínűleg nekem címezve. - Mizu? - odafordultam és láttam, hogy csak Kim Taehyung volt az.   

  Hatalmasat dobbant a szívem. Éreztem, hogy megkönnyebbültem és egyben szomorúvá váltam. Nem Jimin az. A francba.