asian love ⇨Befejezett⇦

37. Rész

Hatalmasat dobbant a szívem. Éreztem, hogy megkönnyebbültem és egyben szomorúvá váltam. Nem Jimin az. A francba.

- Semmi.. - válaszoltam.
- Rossz a kedved..? - nézett rám felhúzott szemöldökkel. - Akkor hagylak! - ment az ellenkező irányba komoly arccal, én pedig nevetésem közben utána iramodtam.

- Nahh..Olyan rég beszéltünk!- tapadtam hozzá karjához. - Veled történt valami..? - kérdeztem a szemébe nézve.
Miért van az, hogy előtte olyan vagyok, mint mikor Emmával töltöm az időmet? Pedig régen annyira biztos voltam magamban: nem lesz fiúbarátom, mert lányok és fiúk közt nincs ilyesmi, egyszerűen nem lehet. És mégis.

- Hát.. Semmi jó. Szandra tegnap rám írt. Újra akarja kezdeni az egészet. Azt mondja meg fog változni.
- És hiszel neki?
- Hmm.. Fogalmam sincs.. - gondolkodott el. - Szerinted meg fog változni..?

- Az emberek nehezem változnak. - jelentettem ki. - Mondjuk.. Pont én mondom..! - nevettem cinikusan.

Pár hónapja gondolni sem mertem volna erre az egészre. Legjobb barátnő, fiúbarát, apa viszonya.. És Jimin.
Nahh, igen. Jimin talán a legnagyobb változásom.

- Igaz. Lett valami fejlemény Hyung és közted..? - állt meg. - Mert a múltkori találkozás.. Nos, khmm.. Félreérthető volt. - röhögött.
Nem szóltam semmit, csak elpirosodtam.

- Úramisten! Szóval komolyan volt..?
- Nem!- tiltakoztam.- Semmi.
- Bizti? - fürkészett.
Egy nagy mosolyt erőltettem magamra és folytattam.
- Bizti.
- Eskü? - tette a jobb kezét a szívére, miközben a másikat az ég felé emelte.
- Eskü! - utánoztam.

Beszélgetésünk után, inkább bementem a házba. Mintha ezer éve nem lettem volna melegen, annyira kirázott a hideg.
- Jajj, Picinyem! Nem fagytál meg odakinn..? - vette el tőlem a kabátot nagyi.
- Apa itthon van? - tértem gyorsan el a kérdéstől.
- Igen, fent van a.. - kezdte.
- Akkor megyek fel, szia! Majd később eszek! - szaladtam az emeletre. Tudom. Bunkó vagyok, belebeszéltem a mondandójába... Később mindenképp bocsánatot kell kérnem tőle! Viszont ebben a pillanatban nem menne.
Mostanában olyan vagyok itthon, mint egy szellem. Nem látnak enni, nem látnak semmit rólam. Így belegondolva, jobb is.
Nem szeretném megbeszélni, hogy mi lesz velünk, hármunkkal.

2016. November 10. (Péntek)

   Igeen! Nagy nehezen kibírtam nélküle. Azt hiszem még jó is volt ez a kis idő kettőnknek. Így kevésbé lesz kínos. Viszont érdekelne, hogy miért hiányzott...
Egyébként, annyira vicces, hogy úgy beszélek rólunk, mintha együtt lennénk. Hiszen ez csak az én képzeletem..

   Harmadik óra van. Angol, amit szeretek és a nyelv sem olyan érthetetlen, így szünetben lustálkodunk Emm'mel.

- Nem kellene már bemenned a termedbe? - kérdeztem felé fordulva az aula szélénél lévő egyik padnál, ahol ültünk.
- Neeem! Állítólag helyettesítés lesz. - vonta meg a vállát.
- Huuu! Ha még jobban érdekelne téged az iskola, megbolondulnál!
- Hihi! Tudom. - kuncogott.

- Horváth Míra! - hallottam azt a kellemetlen harsány hangot, amit a legádázabb ősellenségemnek sem kívánnék, Kassai. - Mit keres itt, becsengő után egy perccel?!

Gyorsan megnézzem a telefonomon a kijelzőt. 10:03 van. Még van két percem.

- De, hisz.. - mutattam volna meg az órát, viszont nem kért belőlem.
- Azonnal szaladj az osztálytermedbe!
- I..Igenis! - álltam fel, és már ott sem voltam. Emmától sietve bocsánatot kértem, mire csak egy mosolygós fejet kaptam cserébe. Nem haragszik érte, tudja, hogy ez élet-halál kérdés: szaladnom kell, vagy végem.
Oké. Hivatalosan is nem szeret engem ez a tanár. Hiszen nem csak én voltam előtte..!

  Jesszusom. Most jövök rá, kezdek olyan lenni, mint a kisgyerekek, akik mindig azzal húzzák ki magukat a bajból, hogy "De nem csak én voltam..!"

- Horváth kisasszony! - szólított meg újból a nő. - Várjon meg.

Engedelmeskedtem.
- Valamit szeretne mond..?
- Igen! Elkísérem a tanteremhez. Van arrafelé egy kis dolgom. - jelentett ki és a tankönyveivel a kezében, előre lépett pár lépéssel. - Maga nem jön?
- De, azonnal! - zárkoztam fel mellé.

   Kínos csönd állt be közénk. A folyosó kihalt volt, alig szálingózott csak pár szintén elkésett diák.
Kassai fél szemmel rám pillantott, majd csöndesen megjegyezte.
- Nem értem, mit kedvel magában Park Jimin. - Nem tudtam reagálni sem. Micsoda? Ezt meg hogy érti?
- Tudja az a fiatalember elég sok mindent megtett azért, hogy felléphessenek. - folytatta, én pedig egyre jobban összezavarodtam.

- De, hisz nekem azt mondta, a tanári kar örömmel fogadta az ötletünket..
- Ohh, hát ezt hazudta? - lépdelt magabiztosan az ajtóhoz, mire végre megérkeztünk.
- Itt vagyunk. Siessen órára! - fejezte be.

   Nem tudtam megkérdezni, miről beszél pontosan. Mire feleszméltem gondolkodásomból, már a padban ültem.

- Hé, mi lelt téged? Egésznap ilyen uncsi voltál! - ugrott fel az asztalomra Emma.
- Tényleg..? Nem vettem észre, bocsi.

Hosszasan méregetett, majd inkább megvonva a vállát elköszönt tőlem.
Utolsó óra után voltunk, egy ember sem volt a teremben. Lehetséges, hogy a suliban sem, csupán a takarítók.

- Haza kellene már mennem..! - jelentettem ki magamnak.
Megfogtam a cuccaimat és indultam is.

  A házunk előtt ismét megtorpantam és picikét tovább mentem. Épp a szomszédunk háza elé. Vajon, ha kinézne az ablakon mi történne..? Örül, hogy újra láthat..?
Neem! Nem gondolok ilyenekre, hisz a múltkor is majdnem megtörtént! Nem szabad lebuknom.
Gyorsan az arcom elé tettem a tenyerem, hogy ne ismerjenek fel, majd sietve berohantam a saját szobámba.
Nem hiszem, hogy észrevett.

- Picinyem, apád beszélni akar veled! - kiált nekem nagyi, mikor már egy órája tanulok.
Este nyolc van.
Végre megtalálta a haza vezető utat? Fantasztikus!
Na jó, nem leszek ennyire cinikus. Nem az erősségem.

- Mond meg neki, hogy mindjárt! - kiabálok vissza.
Még az utolsó két oldalt elolvastam a tankönyvemből, aztán leszaladtam.

  Idegesség..? Az nem kifejezés! Mit akarhat..? Még nem állok készen a 'megbeszélés' dologra.

- Míra! Örülök, hogy látlak. - mosolyog rám a férfi, amikor végre leérek.
- Szia. - ülök le, vele szemben. - Nagyi, gyere elő! Tudom, hallgatózni szeretnél.

- Ejnye! Honnan tudtad..? - jött elő a fürdőszoba irányából.
- Ismerlek.

- Befejezted Ilona..? Ez nagyon fontos lenne! - csapott az asztalra apa.

  Összerezzentem. Ezt még soha nem láttam tőle. A napokban, mintha egy teljesen más apukám lenne. Az a nő megváltoztatta.

- Figyelj.. Szeretném, ha találkoznátok. Pontosabban találkoznánk, közösen.

  Nem. Nem fogom még egyszer azt a hibát elkövetni, hogy kiszaladok. Kicsit bátrabbnak kell lennem. Jimin-es dologban is.

- Igen, és..? - találgattam. Eldöntöttem, megteszem! Beleegyezek.

- Mi "és"? - zavarodott össze Miklós. - Belemész? - csillant fel a szeme.

- Igen. Egy esélye mindenkinek van. - sóhajtottam fel. Talán most jött el az idő, hogy felnőttem. Érettebbnek érzem magam.

- Köszönöm! - fogta meg a kezem és simogatni kezdte. - Tényleg köszönöm! Annyira jó! Na és.. Mikor találkoznátok?

- Még nem tudom. Majd jövőhéten mondok egy dátumot.. - tévedtem. Még mindig gyermek vagyok, hiszen, amíg lehet húzom ezt az egészet. Igazából már holnap lenne időm velük lenni, csupán nem akarok.
- Kicsim! Én várok. - figyelt engem a szemeivel apu.
  Megrezzentem ismét ma már másodjára apától. Lehetséges.. Lehetséges, hogy ez a Klára elvette az eszét..? Ha így van, adok nekik egy esélyt. Ki tudja..? A végén lehet, egy kedves nővel találom szembe magam.

________________________________

  Sziasztook! Amint észre vehettétek megváltozott a történet borítóképe, meg úgy az egész stílusa.. Remélem tetszik!^^ Mindig magam készítem a képeket, ami könyvborítónál látható!😄❤