asian love ⇨Befejezett⇦

34. Rész

Egyszer csak rezgett a mobilom, üzenetem jött.

Park Jimin: Miért vagy még fent...?

  Nem lepődtem meg, még a szervezetem is megbolondult a betűk láttán. Mintha először találkoztam volna a telefon nevű eszközzel. Hasamban újra előjöttek a pillangók, szívem pedig a torkomban dobogott.

Horváth Míra: Nem tudok aludni.
Park Jimin: Azt látom, ha rögtön vissza tudtál írni:D
Horváth Míra: És te?

  Félve írtam le ezt a két szót. Biztos olyasmire gondol, hogy semmi közöm hozzá..

Park Jimin: Most értem haza az egyik osztálytársunktól, tanultunk.
Horváth Míra: Tényleg?
Park Jimin: Dehogy, ugrattalak:D Holnap szinte mindenki elmegy itthonról reggel, így pakolnak.
Horváth Míra: Értem.^^

  Milyen témát hozzak fel? Nem akarok még elköszönni!

Park Jimin: Neked hogy telik a szünet?

Megtette helyettem. Köszönöm.

Horváth Míra: Egész jól, tanulok. Emma nálunk van:)
Park Jimin: Az a csaj! Még csak nem is említette.
Horváth Míra: Holnap megy haza sajnos..
Park Jimin: Köszi az infót:D Majd talán máskor.

"Máskor". Ez azt jelenti, hogy többet akar velem találkozni..? Mármint Emmával is együtt, természetesen!

   A következő értesítésem még jobban meglepett, mint maga az, hogy Jimin írt.

"Park Jimin a következő becenevet állította be az ön számára: Mír."

 Ezután elköszöntünk. Valamiért sokkal nyugodtabban aludtam el. Még a kezemet sem kellett fogni a mellettem aranyosan szuszogónak.

2016. Novemer 3. (Péntek)

  Délt ütött az óra. Emma már elment, Kitti kérte, hogy hamarabb szaladjon haza, ne este. Őszintén szimpatikusnak találtam Kittit. Kicsit túl fiatalos a korához képest, de nem az a nagyon béna fajtán. Épp úgy, ahogy neki jól áll. Én is így akarok kinézni harminc évesen. Mivel nincs egy példaképem sem ebből a szempontból, ő lehetne.

- Kicsim, ma milyen vacsorát készítsek? - ugrott elém nagyi, mikor kijöttem a mosdóból.
- Finomat. - zártam le viccesen, mire felnevetett.
- Meglesz! - ment el.

  Azt hiszem hivatalosan is unatkozom. Tanulni nincs kedvem, pedig kellene.

- Ahh..! - adtam meg magam a matematika tankönyvnek. Végig olvastam az anyagot. Természetesen nem értettem, így inkább leraktam, szünetet tartni.

  A délutánom ebből állt. Nyafogtam egy sort, tanultam kettő oldalt, majd végül mindig feladtam.
  Mikor ezt már negyedjére eljátszottam, mamám felhívta rá a figyelemem, hogy kész az ebéd.

- Véégre! - ültem le az asztalhoz. - Apa..? 
- Még nem érkezett meg.
- És mikor fog?
- Talán holnap. - beszélt hűvösen.
- Miért..
- Mert dolgoznia kell! - szakított félbe.
- Rendben. - adtam egy rövid választ és inkább az étel felé görnyedtem.
   Csak gyorsan megeszem, aztán megyek fel. Rossz a hangulat, nem szeretem, amikor miattam ilyen.

- Kincsem.. - kezdte, miközben a kanalat a  kezében tartotta. - Sajnálom.
- Én is! Nem kellene magától értetődő kérdéseket feltennem.. - fakadtam ki.
- Béke?
- Béke! - mutattam oda a kisujjamat, mire ő is így tett.
  Nálunk rengeteg szokás van mamámmal. A boltba járás, kisujj eskü, viráglocsolás és még sorolhatnám. A virágokat hetente kétszer gondozzuk, egyszer ő, másik nap én. Mamám soha nem akarta látni, ha kimaradok az anya-lánya dolgokból, főleg a többi kölyök példáját látva, ezért mindig próbált előállni valamivel.

  Soha nem említettem neki, de rengeteget sírtam emiatt. Fájt nézni, ahogyan próbálkozik, mikor én nem is hiányoltam ezeket a dolgokat.
Na jó, talán egy picit.

- Felmegyek! - álltam meg a lépcsőnél.
- Rendben! Tanulni fogsz?
- Sajnos. - fújtam ki a levegőt.
- Akkor viszek hozzád egy kis nasit! Mindjárt megyek utánad! - tűnt el a konyha ajtójánál.

  Lefeküdtem az ágyba és bekapcsoltam az Emmától ajánlott zenéket (persze a több, mint a fele koreai) és már kezdhettem is.

  Este apa valahogyan megtalálta a hazavezető utat.
Így visszagondolva.. Jobb lett volna, ha nem jön el. Túl sok minden történt ezután.

- Míra! Beszélnünk kell. - utasított az asztalhoz a férfi. - Úgy gondolom már elég nagy vagy ahhoz, hogy felhozzam ezt.. Siess már! - bosszankodott, miközben engem várt. Direkt lassan mentem, nem akartam hallani, mit is mond. - Szóval. A felnőttek néha szerelemesek és gyermekük születik.

- Nem azt mondtad, hogy nem vagyok már gyerek? Akkor ne beszélj így! - lettem magabiztos. Összeszedtem minden bátorságomat. Szembe néztem vele, egyenesen a szemébe.
  Próbáltam a düh picike szikráját mutatni felé, bár nem hiszem, hogy ment.
- Van valakim. És elszeretném őt venni feleségül. - dobolt ujjaival a poharán a reakciómat várva.

- Tess..Tessék? - nem! Nem fogok emiatt sírni. - Kicsoda..?

- A neve Balogh Klára. Kedves, és a munkahelyemen találkoztunk.

  Nem tudtam megszólalni. Mit is mondhatnék? Ha ellenzem, rossz lánya leszek. De, ha nem, magamat nyomom el, az érzéseimet. Ennél is jobban.

- És.. Nos.. - vakargatta a tarkóját. - Azt tervezi, hogy beköltözik hozzánk.
- Nem!
- Ezt nem te döntöd el.
- Akkor sem! - tettem keresztbe kezem az ölemben.
- Miért vagy ennyire makacs..?
- Nem tudom.
- Olyan vagy, mint anyád régen! - emelte fel a hangját. - Ő is mindig a maga feje után ment, ezért történt az, ami..!Összerezzentem.

  Nem elég, hogy bejelenti egy ismeretlen nő jövetelét, még anyát is ócsárolja.
- Majd máskor beszélünk - toltam be magam után a széket. - Most nem tudnék harag nélkül megszólalni. - suttogtam.
- Mírácskám! Értsd meg, szeretem! Ez az első komolyabb, anyád óta.
- És ennek örülnöm kellene..?!

- Nem hiszem - toppant be mamám a helyiségbe. - Én is ellenzem.

- Akkor.. - állt fel váratlanul apa és a konyhapulthoz lépett. Töltött magának egy narancslevet, majd két rövid korty után megszólalt. - Szeretném, ha itt lakna legalább két hónapig, amíg nem talál magának másik lakást, mert ez lenne a fő ok, hogy elhozom ide. Nincs sehova mennie. Megnézzük mennyire nem szeretitek őt és, ha tényleg nem működik, majd.. Majd lesz valami. - közölte egyszerűen.
  Nem tudnám elviselni. Nem!

- Kincsem! Hova mész..? Gyere vissza és beszéljük meg! - mondta hangosan utánam kiabálva.
- Nagyi.. Most hagyj. Kérlek, engedj.. - fordultam hozzá könnyezve. - Ígérem visszajövök.
  Talán, mert bízott bennem, vagy fogalmam sincs... De elengedett.
  Én pedig megkezdhettem az utamat.
Hova mehetnék?

- A francba Míra, még elszökni se tudsz normálisan. - néztem a lábam.
  Hirtelen ötlettől vezérelve a játszóhoz vettem az irányt. Halk lépteim teljesen megzavarták az állatokat, attól függetlenül, hogy már este volt. A madarak nem repdestek tovább, a mókusok felmásztak a fára... Én pedig egyedül maradtam.
 
  Leültem a hintára és tolni kezdtem magam. Borzasztó hűvös volt, viszont úgy gondoltam megérdemlem. Fázzak csak meg.
  Kitört belőlem a sírás. Semmivel sem tudtam leplezni a bánatomat, ugyanis nem volt rajtam kesztyű, így amint az arcbőrömhöz ért a jéghideg tenyerem, meggondolva magamat, inkább a zsebembe csúsztattam őket.
  Nem is gondoltam még bele jobban. Apát soha nem tudnám elképzelni egy másik nővel. Viszont az én hibám. Ha nem lettem volna annyira kíváncsi és akaratos, rég boldogan, de tudatlanul aludhatnék. Mindenkinek jobb lett volna.

- Most, hogy felhozom a rossz tetteimet.. - mondtam magamba beszélve. - Ott van Jimin is. Őt is eltolom magamtól. Össze akartam hozni az egyik barátnőmmel, amikor majd' meghalok érte! Mi ez, ha nem ostobaság..? - nevettem ki magam.
  Felálltam. A lábaim konkrét irányba mentek: a szomszédunkhoz.
Sok mindent vétettem, de nem szeretném, ha ő is a hibáimhoz lenne sorolva. Szeretem.

________________________________

Hello!^^
  Igeen, tudom.. Megint nagyon későn rakom ki az új részt, bocsánat!:/
Viiiszooont, már előre megírtam ezekben a napokban (megjött az ihlet), vagy három fejezetet, szóval ezen a héten bőven posztolok nektek!:)
Jó éjszakát/napot/reggelt!*-*