asian love ⇨Befejezett⇦

22. Rész

   Milyen aranyos. Ezt az oldalát még nem ismertem meg. Mindig csak a menő alakja volt előttem, ahogyan megvéd, vagy segít nekem. Egy új arcát láttam és ettől még boldogabb lettem. Nah, meg a tény hogy megdícsért sem volt rossz. 

   Ha belegondolok ilyen vidáman már rég mentem suliba. Pedig nem is sejtettem, hogy mindezek után jött még csak a java...

   A sok unalmas tantárgy után végre eljött a mi időnk. Akarom mondani a gyakorlás ideje..

- Szia! Régóta vársz? - jött be a helységbe Jimin, mire megráztam a fejem. Megállt padom előtt, ledobta táskáját és leült mellém. A terem üres volt, igazából asztalokat sem nagyon láttunk. Egy óriási üres tér tátongott középen, az ablakok nyitva voltak, így bejuthatott a friss levegő. Kettőnk között kínos csönd állt be.
Egyszer csak elővettem gitáromat és játszani kezdtem. Spontán jött az ötlet, így csupán egy egyszerű számot tudtam eljátszani magamtól: Boci, boci tarka.

   A világon talán legkönnyebb üteműnek kikiáltó szerzemény után, a duettpartnerem kikapta kezemből a tárgyat és hozzám szólt:
- Megtanítanál játszani rajta? Én csak zongorázni tudok.
- Mi..? Pe... Persze. Oké! - lelkesedtem fel minden szavamnál egyre jobban.
- Hol kezdjük? Az akkordok tanulásánál? - jött közelebb. Annyira hirtelen ért a közelsége, hogy picit arrébb ugrottam, amit egy nevetéssel le is reagált.

  Zavaromban a hajamba túrtam.
- Khm.. - kezdtem. - Szerintem nem kellene magolni, főleg a zenében. Közhelyesen hangzik, de ezt érezni kell, nem pedig tanulni. Igazából... Fogalmam sincs hogyan kell kottát olvasni, mármint.. Régen tudtam, de elfelejtettem. Érzésből írom mindegyik dalomat. - leesett állal figyelt engem.

- Ez most komoly..? - kérdezte végül.
- Tudom, nagyon kínos, hogy nem tudok így olvasni, de.. 

- Nem! Egyáltalán nem, sőt! Mír' ezek szerint te őstehetség vagy. Voltál már valami teheségkutató félében?
- Öhmm... Nem igazán, lámpalázas vagyok.  
- Segítek! - szinte kiabálta, olyan lelkes volt. A tekintetéből látszott, hogy már az egész jövőmet eltervezte, nekem csak rá kellett volna bólintanom.
- Az igazat megvalva.. Jól érzem magam így, nem szeretnék nagy felhajtást, plusz.. Magyarországon elég nehéz befutni énekesként, főleg fiatalon...

- Ahaaa! Szóval már korábban gondolkodtál ezen, ugye..? - nevetett.

   Most megfogott. Igen, bevallom már voltak ilyen gondolataim, de mindet elvetettem.  
- Nem arról van szó, csupán.. Félek. 
- Mitől?
- Az emberektől.
- Miért..? Vannak jófejek is. Lesznek rajongóid, találkozhatsz új személyekkel. Ez annyira rossz? - rettenetesen ráakart beszélni, én pedig kezdtem egyre rosszabban érezni magam. Úgy véltem, inkább nem mondok semmit, hisz megcáfolná, bármi a mondandóm.

  Lehajtottam a fejem és elvéve tőle a gitáromat, újra játszani kezdtem rajta. Szomorú voltam. Talán, mert ez volt az első alkalom, mikor éreztem, hogy esetleg csalódott bennem. 

  Már öt perce csak magamba roskodva ültem. Hihetetlenül magányosnak tűntem, pedig Jimin néhány méterre ácsorgott a mikrofon előtt, előkészítette azt, mire a tanár jönne.

  Valamit csavart a mikrofon állványon, fel sem nézett. 
- Sajnálom. Nem kellene erőltetnem, ha nem akarod. - még mindig az előbb említett tárggyal bajlódott.  
   Megszerettem volna szólítani és elmondani neki, hogy a legkevésbé sem arról van szó, hogy mérges vagyok, de belépett az oktatónk.

- Jó napot, elnézést a késésért! Kezdhetjük..? - ahogy megjött, rögtön belefogtunk a munkába. Leültetett minket magával szemben, majd kérdezgetni kezdett. 

- Mióta vagytok duettben?
- Néhány napja. - válaszolta lazán Ji Min.
- Micsoda..? - akadta ki.
- De jobbak vagyunk, mint várná! Nagyrészt Mírának köszönhető. - mosolygot rám a fiú. 
- Oké, rendben, majd meglátjuk. Nah, és mi van az elosztással? Ki gitározik? 
- É.. Én lennék az! - emeltem fel a kezem.

- Ohh, a késős kisasszony. - igazította meg a szemüvegét, hogy jobban lásson. - Önnek menni fog ez a projekt anélkül, hogy elkésne egyszer is? 
- Igen, tanárnő.
- Örülök. - lealacsonyít. Nem hiszi, hogy Jimin-nel egy szinten vagyunk. Próbálkoznom kellene? Ugyan minek, akkor sem kedvelne meg.

- Folytathatjuk? Például hangoljunk be. - ötletelt mellettem ülő társam.

  Felálltak és odamentek a kellékekhez.
- Fogja! - majdhogynem dobta kezeim közé a nő gitáromat.
Ilyen csapatmunkával menni fog ez? Tettem fel a kérdést magamtól.

 Elfoglaltuk a helyünket, majd belekezdtünk a kis előadásunkba. Nem gyakroltunk sokat, konkrétan pár alkalom volt az egész, de meglepően jól szólt. A tanár el volt ájulva. Azt hiszem menni fog. Hiszek benne! 

   Kemény másfél óra kínszenvedés után hazaengedett minket. Egy helyen lakunk  Jimin-nel nagyjából, ezért elkísért. Az idő hideg volt, a szél belekapott néha-néha a fák lombjaiba, mi pedig bármilyen beszéd nélkül csak mentünk egymás mellett, lassan, zavartalanul.

- Bocsánat. - törte meg a kerékpárok zúgását és az autók rettenetes hangját a fiú. Erre mit mondhattam?

- Igazából soha nem volt bennem harag..- lettem szégyenlős. - Főleg nem miattad. - igen, kimondtam.
  Nem, nem magamban. Hangosan, ahogy kell. Elpirulva felvettem a kapucnimat a fejembe. Nah, remek Míra, pedig pont most kezdtem el kivirágozni! Esküszöm, mintha két szmélyiség lenne bennem. Az egyik a menő, bevállalós, 'ami a szívemen, az a számon' féle lány. És a másik? Mint azok a 10 éves szerelmes kislányok, aki csak a távolból figyeli kiszemeltjét. Vajon minden szerelmes ugyanígy érez? Vagy csak én vagyok ilyen béna? Mint eddig mindig, most sem kaptam választ. Viszont más valamit igen...

- Megérkeztünk. - szakította félbe a magammal való veszekedést koreai osztálytársam.
- Igen, meg. - hova nézzek? Rá, vagy messze az utat fürkésszem..? Ahh.. A francba az idegességemmel!

 Ekkor történt meg az életem egyik legjobb pillanata. Az illatot soha nem fogom kitörölni az emlékezetemből, miért is tenném?

  Ráérősen odahajolt hozzám. Néhány centi volt köztünk és az utolsó pillanatban megtette. Vállaim felett áttengedve karjait szorosan magához ölelt.
- Végre. - mondta. Fogalmam sincs mit akart jelenteni, de nem is agyaltam rajta túl sokat. Még jobban megszorított, így a kezeim sikeresen a mellkasához voltak préselve, nem tudtam visszaölelni.  
- Ez már a második alkalom. -mosolyodtam el. Igaz, nem láthattam az arcát, de biztos voltam benne, hogy ő is boldog.
- Igen, tudom. - nevetett. - Számolod? 
- Nem igazán... Tippeltem! - jött a ravasz válasz tőlem.
- Gondoltam. - jóízűen felkacagott. Szeretem a nevetését. Jó hallani, mikor vidám. 

Elengedett, majd a szemembe nézett. 

- Jó éjszakát, törpe!  - borzolt bele a hajamba. Elköszöntünk egymástól, majd bementem a házba.

 Vigyorogtam, mint egy bolond, amit nem nagyon titkoltam, ezért nagyi később megszólt.

- Történt ma valami érdekes..? - láttam a szemében az érdeklődést, de nem mertem elmondani neki. Most még nem.
- Semmi, csak végre hazaértem.- tudtam le.

 Mindennel elkészülve lefürödtem, fogat mostam és az ágyamba dőlve telefonozni kezdtem.

"Horváth Míra: Képzeld mi történt velem ma...

Kiss Emma: Naaah, meséélj..!^^

Horváth Míra éppen ír..."