asian love ⇨Befejezett⇦

31. Rész

  Én pedig ismét szerencsésnek érzem magam, mert megtaláltam a helyem.

  Iskola után egyből hazamentem. Gondoltam megint kelleni fog valami nagyinak a boltból. Zárva volt a bejárati ajtó, viszont kihallatszódott minden.
- Nem szégyenled magad..?! - üvöltött nagyi.

  A szívem szakadt meg, mikor meghallottam idős hangján ezeket a szavakat. Életemben kétszer hallottam már mamámat kiabálni. Az egyik anya halála előtti nap, egy este a szobájában. A másik alkalom pedig telefonon volt, még most sem tudom kihez beszélt akkor.

- Ugyan miért kellene..?! Szeretem őt! - kontrázott.. apa.
- Akkor mi van Míra anyjával? Szeretted őt valaha!? 
- Jajj, ne legyél már ilyen, tudod, hogy igen. Nagyon szerettem őt. - lett halkabb apa.
- Akkor..?
- Nincs semmi 'akkor'. Ez van, és kész.

- Ha tényleg az én fiam vagy, akkor azzal a nővel való enyelgést most rögtön abbahagyod! - utasította a férfit. Kíváncsiságomnak utat engedve, óvatosan benyitottam és lábujjhegyen a konyha felé vettem az irányt, ahonnan a zaj hallatszódott. Nem láttak, így én sem zavartam meg őket, vártam a beszélgetésük végkifejletét.

- Ohh, ne.. Mit tegyek..? - könyökölt előre apa az asztalnál ülve, mint egy ijesztő alak a filmekben. - Akkor nem lehetek többé a fiad.

- Mit mondtál..? - mama ráncai megfeszültek és sírásra készült. Még mielőtt bármit is tett volna, csak egy halk mondatot suttogott: 

- Míra nálam marad. Itthon, távol tőletek. - ellentmondást nem tűrően, szúrós szemekkel apa szemébe nézett. - Csalódtam benned. 

  Megpofozgattam magam párszor picit, hogy felébredjek a sokktól, majd az ajtóhoz vettem az irányt. Hangosan kinyitottam, lépkedtem párat, aztán bezártam.

- Megjöttem! - kiabáltam. 
- Ohh, itt vagy? - törölgette az arcát mama.
- Minden rendben? - kérdeztem felszínesen. Persze, hogy nincs.

- Igen, csak nem tudom eldönteni mit főzzek estére! - nevetett.
- Megyek, sok dolgom van az irodában. - állt fel mogorván a férfi, majd felvéve az öltönyét elment.

  Az arcom kivirult, mikor végre ketten lehettünk. Őt is sokkal boldogabbnak láttam.

- Aranyom, van valami ötleted?
- Hmm... - gondolkodtam. - Valami leves. Ne, mégse, inkább tészta.. Vagy..! 
- Látom éhes vagy! - mulatott rajtam. - Rendben, majd én kitalálok valamit. Menj csak! - mosolygott szomorúan.

  Ha tudnád, hogy az egészet hallottam.

  Felszaladtam a szobámba tanulni. Sajnos az utolsó hetekben szünet előtt, mindig ekkora a hajtás. Dolgozatok, dolgozatok után.. Ahh. Szerencsénkre már csak egy nap van hátra, a péntek.  
  Talán két órája bújhattam a matek és az angol könyvet, mikor végre elkészült a szünetet jelentő étel.

Apa nem jött haza este. Vajon hol aludt? 
  Úgy vettem észre, ez nem csak engem foglalkoztat. Este többször is hallottam nagyit magában morogni, szinte teljesen biztos, hogy a nappal elmenekülő férfiról van szó. 

- Hol lehet? - tettem fel hangosan a kérdést.
- Kicsoda? 
- Öhmm.. Emma! - mutattam a telefonomra. - A suliban azt ígért, majd hív, de még mindig semmi.
- Értem. 

2016. Október 27. (Péntek)

  Reggel az ajtónk nyitódására keltem. Gyorsan felöltöztem és leszaladtam. A nappaliban láttam apát, így gondoltam kikérdezem.
 Háttal állt nekem, tévét nézve a kanapén ülve. 

- Ap..! - kezdtem, de ebben a pillanatban kezébe vette rezgő telefonját és beleszólt.

- Ohh, Klára! Örülök, hogy hívtál. - kacagott.