asian love ⇨Befejezett⇦

21. Rész

  Már 10 perce csörömpölnek kint. Komolyan ennyi szemét van a kukánkban? Kíváncsiságomnak eleget téve mégis kinéztem. Kapucni volt rajta, nem láttam jól az arcát. Felém néz. Biztos, hogy férfi, de kicsoda..?

Szépen lassan elvette ruhaneműjét az arcából.
- Mi a...? - ismertem fel az alakot.

   Ki lehetett más? Gyorsan felvettem egy farmert, a pizsama felsőmre pedig egy pulóvert, majd leszaladtam a házunk elé, hozzá.
- Miért..? - kezdtem bele.
- Az érdekel mit keresek itt, ugye? - mosolygott. - Téged.

- Tessék? 
- Születésnapod van, nem? Ilyenkor éjfélkor kell kívánnod, hogy valóban teljesüljön. Hány óra is van? - vette ki a zsebéből telefonját. - 23:50. Időben érkeztem. - nevetett.
- Honnan tudtad..?
- Titok.
- Mindenestre.. Köszönöm! - szaladt ki belőlem. A fiú zavaromat észrevéve elmosolyodott.

- Igazán nincs mit. Azt viszont sajnálom, hogy nem tudtam ajándékot venni neked. Fogalmam sincs mit szeretsz, gondoltam majd közösen elmegyünk valahova.

 Park Jimin. A fiú, aki már az első pillanattól más volt, mint a többi, itt áll előttem hajnalok hajnalán csak miattam. Kell ennél több?
- Elmesélhetnéd mi volt veled ma. Még van 10 percünk. - folytatta viccesen, de a szeme komolyságot sugárzott.
- Nem fér bele tíz percbe.
- Én ráérek. - tette lazán zsebre a kezét.
- Azt hiszem nem is olyan nagy baj.. Én fújtam fel.

- Mi az, amit ennyire felfújtál, hogy reggel még rám se néztél? - kérdezte. Megakadt bennem a szó. Éreztem, hogy a hasamban lakó pillangók előjöttek és iszonyatos módon repdesni kezdtek.
- Öhmm... - kezdtem tökéletesen.

- Türelmes ember vagyok. - nevetett halkan, és leült a hideg kőre várva, hogy kövessem mozdulatát.

- Igazából... Nehéz kimondani. Nem beszéltem még erről senkinek, és milyen ironikus... Pont a születésnaponom kezdem el híresztelni. - könnyeztem rögtön. - Azt hinné az ember, hogy idővel begyógyulnak a sebek, nem..? - kérdeztem felé fordulva. Nem nézett rám, határozottan előre bámult a semmibe.
- Soha nem fognak begyógyulni. - rázta fejét. - Bármit teszel, bármennyi idő is eltelhet.. Szerintem inkább nézz szembe ezekkel a gonolatokkal! Rossz dolog magadban tartni. - oldalra fordította az egész testét, így szemben voltunk egymással. - Itt vagyok például én. Kibeszélheted magad nekem.

- Éjfélkor is...? - kérdeztem félve.
- Akkor a legalkalmasabb! - sütött el újra egy poént, miközben a szememet  figyelte végig. - Te sírsz..? 
- Dehogyis!.. - tiltakozva letöröltem könnyeimet. - Csak.. Hideg van. - megint füllentettem. Egyre jobban belejövök a kegyes hazugságokba. 

 Jimin levette magáról a fekete pulcsiját, majd lassú mozdulattal rám terítette. Még egy köszönömöt sem tudtam kinyögni magamból, annyira zavarban voltam.

- Hol is tartottál..? 
- Oh.. Igaz is. - tértem vissza a való életbe. - Mikor 9 éves voltam elhunyt az anyukám.. Tudod igazán nem kellene folytatnom! Lehet, hogy untatni foglak, vagy úgy fog lejönni az egész, hogy sajnáltatom magam. Inkább... - álltam fel sietve.
- Mír! folytasd, most! - ragadta meg a karomat és lágyan visszahúzott a földre.

- De.. Nehéz. Főleg miután elfelejtettem mindent! Szomorú akarok lenni, azt akarom mondani "Ohh, igen emlékszem anya régi énjére és iszonyúan sajnálom őt.."! Viszont nem tudom, mert nincs semmi az agyamban róla a halála idején. Fogalmam sincs hogyan élte meg ezt apa, mamám, vagy akár én magam! Fájt nekem, esetleg nem hatott meg annyira, mivel gyerek voltam? Ahhh! Idegesít a butaságom. Ezek mellé most... - fejeztem be. Nem, nem mesélek el neki mindent. Így is elég sokat akasztottam a nyakába, pár mondatommal.

- Horváth Míra. Két dolgot mondanék neked. Első: érdekel mi van veled, mesélj többet, mert ma.. Leesett az állam, gőzöm sem volt, hogy ennyit tudsz beszélni. Ne sértésnek vedd, csak előttem még nem nagyon nyíltál meg. Második: boldog születésnapot újra! Kívánj valamit! - mutatta az óráját, ami azt jelezte, hogy eljött a pillanatom, pontosan 00:00 volt. Egy mosolyt erőltetve magamra, becsuktam a szemeimet és végig gondoltam, mit is akarok. 

Váljon valóra... Kérlek... Kérlek....

   Miután kigondoltam, szembe találtam magam Ji Min-nel. Lehet nyálas leszek, de ami most a legjobban kellene itt áll előttem és rajtam időzik a tekintete. Már szinte biztos voltam benne, hogy ez lesz a legrosszabb ünnepem... Aztán megjelent ő, és mindent csodássá tett.

   Azt mondják fiatalon csak egy illúzió a szerelem, nem fogtok örökké egymásé lenni, pláne, hogy az életben másfelé is vezethet a sors, ki tudja mit hoz a jövőtök: együtt mentek tovább, vagy külön váltok. 

   Mégis... Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy szeretem Őt. Jobban, mint kellene? Naná! De érdekel ez engem..? KICSIT SEM!

 Nem vártam romantikus befejezést a napnak, gondolok itt például egy ölelésre vagy másra. Ez a beszélgetés többet ért mindennél. Keresve sem talált volna ennél jobb ajándékot nekem.
  Én pedig nem tudom elégszer megköszönni neki. Igaz, nem mondtam el mindent, amit akartam, de picit sem izgat, hisz beszélgettünk!
Két mondatnál többet is kitudtam magamból csikarni, folytatólagosan, ráadásul úgy, hogy koreai társam végig engem bámult. Büszke vagyok magamra!

2016. Szeptember 18. (Hétfő)

 Pénteken tanultunk, tanultunk... Ohh, és tanultunk! Nagyjából így telt el a napom, majd a hétvégém. Be kell pótolnom mindent, hisz mostanában elszaladt velem a ló. Foghatom ezt Jimin-re, vagy a sok változásokra körülöttem, mindenesetre kicsit nyaliznom kell az énektanárnak, milyen béna lenne már mindenből átmenni, csak épp zenéből nem, ugye? Ráadásul gitározom! Szégyent hozok a hangszerrel élő emberekre. 

 Hét körül már sétáltam az utcán, gondoltam most haramabb beérek és lesz időm gyakorolni az énekteremben. Hátamon nehezedett a gitárom, amit indokkal hoztam magammal. Az utolsó angolunk után Jimin-nel megbeszéltünk egy óra gyakorlást, ahol a tanárnő is jelen lesz, hogy megnézhessen minket előre, még mielőtt fellépnénk, bár még messze van a műsor.

 Nagyon jó kedvemben voltam, dúdoltam is valami dalocskát, aminek a címe nem jutott eszembe, így bosszankodtam rajta picit.
- Ahh.. Mi ez a dal? Angolul van, biztos vagyok benne. - gondolkodtam hangosan.
- Melyikről beszélsz? Énekeld tovább, nem hallottam jól! - jött mellém hirtelen Jimin. Félelmemben majdnem elestem, de a fiú megfogva hátamat, ezt megakadályozta.
- K... Köszönöm szépen! - szóltam gyengén, miközben a fejem átszíneződött egyre pirosabb árnyalatokba.

- Semmiség. - mosolygott. - Nahh, melyik dalról beszéltél? - jött közelebb hozzám, hogy hallja a dúdolásomat. Leküzdve minden gátlásomat saját hangom iránt, elkezdtem.
- Lalala.. Lalalaaa, nana nananaa - próbáltam énekelve, szöveg nélkül valami halandzsa nyelven ismertetni a dalt.

- Szép hangod van. - bámult előre, miközben kiejtette ezeket a szavakat.
A fekete pulcsijának cipzárja össze volt húzva, a gallérja pedig hosszú, ezért mintha sál lett volna rajta, száját és orrát egyaránt eltudta rejteni. A szeméből tudtam, hogy mosolyog. 

   Milyen aranyos. Ezt az oldalát még nem ismertem meg. Mindig csak a menő alakja volt előttem, ahogyan megvéd, vagy segít nekem. Egy új arcát láttam és ettől még boldogabb lettem. Nah, meg a tény, hogy megdícsért sem volt rossz. 

  Ha belegondolok ilyen vidáman már rég mentem suliba. Pedig nem is sejtettem, hogy mindezek után jött még csak a java...