asian love ⇨Befejezett⇦

23. Rész

"Horváth Míra: Képzeld mi történt velem ma...

Kiss Emma: Naaah, meséélj..!^^

Horváth Míra éppen ír..."

2016. Október 10. (Kedd)

  Eltelt a szeptemberi hónap. Nem mondhatnám, hogy gyorsan. Az idő hidegebb és fagyosabb lett, míg a kedvem egyre jobb. Jimin-nel nagyon jól meg voltunk, minden egyes nap gyakoroltunk, nyugodtan állíthatom, hogy barátok lettünk. Talán legjobbak. Rengeteg mindent elmondtam neki és persze ő is megosztotta velem pár titkát, mint például az alvása. Muszáj a falnak felé fordulva feküdnie, különben nem tud elaludni.
  Nevetünk, együtt ettünk Emmával a szünetekben. Tökéletessé vált az elképzelt iskolai életem.

   Mert be kell, hogy valljam eleinte féltem. Magántanulóból lettem gimis, egy teljesen új világot ismertem meg. A tanulók legtöbbször érettebben viselkednek, nem csinálják mindig azt, amit akarnak, már tudják, hogy előttük az élet, nem sokára kirepülnek a nagybetűs ÉLETBE, ahol nem fognak az emberek csak úgy segíteni, dolgozniuk kell az álmaikért.

Ez leírva mind szép és jó. Álmok. Szenvedélyek.

  De mi van akkor, ha valakinek nincs ezek közül egyik sem? Fogalmam sincs mi érdekel, vagy miben vagyok jó. Gitározás, és aztán? Valaki szeret bélyegeket gyűjteni, de mégsem élhet meg ebből... Belőlem mi lesz?

  Igen, mostanában ezen agyalok, már párszol kiöntöttem a szívemet Ji Min-nek. Mint ahogy ezen a napon is.
- Szóval nem tudod mi leszel..? - értelmezte végül.
- Hát.. Nagyjából, jah. Szeretnék zenével foglalkozni.
- Szerintem nem kell ezen annyit paráznod, vedd egy kicsit lazábbra. Még van előtted pár év. - mosolygott.

Megköszöntem a segítségét. Szeretem az ilyen kis beszélgetéseinket. Megnyugtat.
- Taeiiiil! Unatkozom.. - jött oda hozzánk barátnőm. Megfogta a fiú kezét és rángatni kezdte. 
- Volt házi. - mondta a lánynak.
- Sziasztok! - köszönve elfutott, mi pedig csak nevettünk.
- Megyünk? - kérdezte a szünet végét jelző csengő után. Bólintottam, majd együtt bementünk a termünkbe.

  Angolon össze voltunk vonva, így az egész osztállyal találkozhattam.
Első óra, ráadásul kedd, így persze, hogy mindenki lusta volt.
Levettem a sálamat és hátra akasztottam a fogasra, Jimin követte, amit teszek.
- A tiédre tehetem a kabátomat? 
- Persze. - válaszoltam neki. 

  Már képes vagyok egyszerre akár két mondatot is kinyögni koreai barátomnak, és ez mindig melegséggel tölt el.

- Sziasztok! Kezdhetjük? Rendben, akkor ott folytassuk, ahol tegnap abba hagytuk! - jött be a tanár.
Ha már tanárról beszélünk... Még mindig felhőtlenül boldog a kapcsolatom Kassai tanárnővel. Főleg a gyakorlásokon, amikor egy hibát vét a partnerem.
  Értelemszerűen én vagyok a hibás, mert biztos gyorsabb vagy lassabb ütemben gitároztam, ezért rontotta el ő. Logikus.

   Angol után jöhetett a tesi. A rettegett testnevelés, amit megannyi gyerek utál, ennek keretében pedig sokszor át sem öltöznek a lázadók. Mi ezt nem tehetjük meg, az edzőnk rutinos az ilyesmikben: aki nem öltözik át, azt jobban megbünteti, legyen szó iskola körről, felülések százairől, vagy kötélmászásról. Jobbnak látjuk Emm'mel, ha inkább átvesszük a ruhánkat. 

   Miután elkészültünk a tornaterem felé vettük az irányt, ahol ismeretlen velünk nagyjából egykorú férfiakkal találkoztunk.
- Uhh, milyen helyesek! - örvendezett mellettem barátnőm.
- Van barátod. - emlékeztettem.
- Jóóó, de az nem olyaaan..! Bence aranyos, kedves és előre enged az ajtóknál. Ezek a srácot pedig, szinte száz százalék, hogy sajátmagukról sem tudnak néha. De legalább cukik. - mutat a közelünkben lévőkre. Egyet kellett, hogy értsek.
  A figyelt személy épp fésülte az agyon zselézett haját, majd mikor ezzel kész lett, elővette a parfümjét és mindegyik testrészéhez kétszer spriccelt magára. Ha ez mind nem lett volna elég, elővette az iPhone-jét és pötyögni kezdett rajta.
Nem azt mondom, hogy elítélem az ilyen telefonnal rendelkező embereket, de róla sugárzott az arrogancia és a bunkóság.

   Felsóhajtottam, amolyan 'az ilyen fiatalok miatt hiszik a mai felnőttek azt, hogy minden tizenéves el van kényeztetve'. Barátnőm velem együtt hitetlenkedett, míg egy srác oda nem jött hozzánk.

- Hali! Hanyadikosok vagytok? - rágózott. Kétségbeestem. Mit kéne válaszolnom? Nem szeretnék vele beszédbe elegyedni, viszont bunkó sem szeretnék lenni.

  A mellettem lévő lány ugyanezt gondolta. Segítségkérően ránéztem, de sajnálatomra ő is épp azt akart kérni tőlem.
- Héé, hagyd már békén a csajokat! Van neked otthon elég. - szólt háta mögött egy fekete hajú fiú.
- Beszóltál? - nevetett.

- Aha. Be. - röhögött ő is. - Ne haragudjatok rá. - ütögette meg a barátja hátát, mikor elment tőlünk a zaklatónk. - Jeon Jungkook vagyok. Hívhattok ahogy akartok. - rántotta meg lazán vállát. Más volt, mint a haverjai. Kicsit érettebnek látszott és udvariasabbnak.

- Én... - kezdte barátnőm. 
- Nem kell megmondanotok a neveteket, ha nem akarjátok. Van barátnőm, nyugi. - jelezte, mi pedig megkönnyebűltünk. -  Pontosabban a világ legszebb hölgye engem választott. - mosolygott bele a távolba, miközben a többi sportoló csak füttyögött és kiabált.

- Öcsém, ez nagyon nyálas volt. Még mindig szereted..? - szólalt meg valaki.

   A hang tulajdonosa Jimin volt, aki miután meglátott engem, odajött közénk. Suttogva megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e az alakot. Csak bólintott.

- Mikor volt már? Azt hiszem óvodában vallottál neki szerelmet.

- Te itt? - fogott kezet a két koreai. - Jahh, akkor volt. Azóta háromszor visszautasított, de nem adtam fel.

- Gratulálok! - suttogtam neki. - Aranyos tőled.
- Köszi! - nézett rám kedvesen. Láttam, hogy Ji Min engem figyel, így gondoltam itt az idő menni, nem akarok zavarni.

- Hát.. Akkor mi mennénk. Sziasztok.. - köszöntünk el Emmával, de barátnőm az öltözők előtt megállított.
- Nem lesz tesi, mert most fognak focizni azok fiúk, akikkel találkoztunk... - értelmezte.

   Egymásra néztünk és egyszerre mindketten egy halk 'ez az!' mondatot hallattunk.
Utáljuk a tesit, mi vagyunk az osztályban az a két lány, akik nem hordanak feszes pólót vagy sztreccs nadrágokat.
Lehet úgy hangzik, hogy ketten sokkal visszafogottabbak vagyunk a többieknél, de nem így van. Igazából vannak közöttünk más normális lányok is, például Laura, Patrícia, Karolina stb. Viszont nehezen barátkozom, szóval alig ismerem őket. Emma hasonlóképp van, mint én. Az osztályból nincs túl sok barátunk, szomorú, vagy sem.

    Mivel megtudtuk, hogy nem lesz tesink, rögtön átöltöztünk.
Nekünk kicsöngettek, eltelt a 45 perc, viszont a foci még tartott.
Az utolsó órám után hazamentem egyedül, Emma még megvárta a barátját, hogy együtt menjenek.

   Amint kiléptem a suli ajtaján megláttam... Taehyung-ot.
Motorral volt, sisakja a karja és a törzse közt helyezkedett el, a mosolya pedig... Nyugtató. Szeretem mosolyogni látni. Persze csak barátként, mint Emm'et.

Vajon kire vár?