(18+) The Lord's

Második fejezet.

-Itt nem vagy biztonságban -mondta barátjának, aki még mindig az ajtóban álldogált.
-El kell menned. - Visszatette az
ezüst súlyzórudat a helyére, és felült.
-Csak Lucien és Reyes lehetnek a közelemben, amikor meghalok. Ők is csak azért, mert szerepük volt a halálában, és ugyan vonakodva tették, amit tettek, de nem volt más választásuk. Ők ugyanolyan tehetetlenek voltak a saját démonaikkal szemben, mint Maddox a magáéval.
-Addig még van nagyjából egy óra, szóval... -Torin odadobott neki egy törülközőt.
-Kockáztatok.
Maddox hátranyúlt, elkapta a törülközőt és
megfordult. Megtörölte az arcát.
-Vizet.
Egy üveg jéghideg folyadék szállt fel a levegőbe, mielőtt a második szótagot kiejtette volna. Fürgén elkapta, miközben pár csepp a mellkasára fröccsent. Egy hajtásra kiitta a jeges vizet, aztán a barátját
tanulmányozta. Torin feketébe öltözött, mint mindig, kezeit kesztyű borította. Világos haja hullámos fürtökben omlott a vállára, és egy olyan arcot keretezett, amit a halandó nők érzéki áhítattal szemléltek. Nem tudták,hogy a férfi valójában angyalbőrbe bújt ördög. Bár tudhatták volna. Valami tiszteletlen ragyogás vette körül, zöld szemében pedig gonosz csillogás ült, ami azt hirdette, hogy gátlástalanul az arcába nevetne annak, akinek éppen kitépi a szívét. Vagy annak, aki az övét tépi ki.
Ahhoz, hogy túlélő legyen, humorral kellett szemlélnie mindent, amit csak tudott. Mint
mindannyiuknak.
Mint a budapesti erőd többi lakója, Torin is elátkozott volt. Ugyan nem halt meg minden éjszaka, mint Maddox, de a bőre soha nem érintkezhetett másik élőlény bőrével anélkül, hogy meg ne fertőzte volna valamilyen kórral. Torint a Betegség szelleme tartotta hatalmában.
Már több mint négyszáz éve nem érintette
asszony. Jól megtanulta a leckét, amikor egyszer megadta magát a vágynak, és megcirógatta leendő
szeretője arcát, olyan pestisjárványt idézve ezzel elő, amely egymás után tizedelte meg a falvak lakosait.
-Öt perc - mondta Torin határozottan -Csak ennyit kérek.
-Szerinted megbüntetnek az istenek, amiért sértegettük őket? - kérdezte Maddox, ügyet sem vetve a kérésre. Ha nem engedi, hogy megkérjék valamire, nem kell bűntudatot éreznie, amiért visszautasítja. A barátja újabb sóhajtást hallatott.
-Minden lélegzetvételünk büntetés.
Ez igaz volt. Maddox ajka lassan pengeéles
mosolyba húzódott, ahogy felpillantott a
mennyezetre. Hitvány, alávaló népség. Büntessetek tovább, én szembenézek vele.
Talán akkor végül eltűnök a semmiben.
Bár biztos volt benne, hogy az istenek nem fognak törődni vele. Miután kiszabták rá a halálbüntetést, megtagadták őt, úgy tettek, mintha nem hallanák, ahogy bűnbocsánatért és kegyelemért könyörög. Mintha nem hallanák az ígéreteit és kétségbeesett alkudozását.
Egyébként is, mi mást tehetnének még vele?
Semmi nem lehet annál rosszabb, mint újra és újra meghalni. Vagy úgy élni, hogy megfosztották minden jótól. .. vagy otthont adni Erőszak
szellemének a testében és az elméjében.
Maddox talpra szökkent, és a legközelebbi kosárba
hajította a törülközőt és az üres vizespalackot. A
helyiség legtávolabbi részébe ballagott, és karját a
feje felett összekulcsolva kibámult a festett ü
vegablakon.
A Paradicsomot látta. A Poklot látta.
Szabadságot és börtönt látott, mindent és semmit
egyszerre. Az otthonát látta.
Az erőd egy hatalmas hegy tetején állt, így
tiszta kilátás nyílt a városra. Rózsaszín, kék és
lila fények ragyogtak a borongósan bársonyos
égbolton, és a Duna vizéről visszaverődve
megvilágították a hólepte fákat, amelyek a kö
rnyező tájat uralták. Odakint tombolt a szél, hó
pelyhek táncoltak, forogtak a levegőben.
Ezen a helyen Maddox és a társai
valamennyire elvonulhattak a világtól. Itt
nem kerültek kérdések kereszttüzébe. Miért nem öregszel? Miért
visszhangoznak kiáltások minden éjjel az erdőben?
Miért nézel ki néha úgy, mint egy szörnyeteg?