(18+) The Lord's

Hetedik

-Hová mész? -kérdezte a férfit. - Ne hagyj itt.
-Nincs időm, hogy biztonságos helyre vigyelek. Magadnak kell találnod egyet.
Megfordult, és Ashlyn láthatta széles vállát és feszes, távolodó hátát, mielőtt odavetette volna a válla felett, hogy:
-Ne térj vissza erre a hegyre, asszony. Legközelebb nem leszek ilyen nagylelkű veled.
-Nem megyek vissza. Akárhová mész, követlek. -Fenyegetés volt, igen, de tartani fogja magát hozzá.
Maddox megállt és szembefordult vele, újabb félelmetes vicsorgassál meredve rá.
-Megölhetnélek itt és most, Csali, és tudom, hogy ezt kellene tennem. Hogy követnél akkor?
Megint ez a „csali". Ashlyn szíve szabálytalanul kalapált, de állta a férfi tekintetét, és remélte, hogy makacsnak és eltökéltnek tűnik, nem pedig halálra rémültnek.
-Hidd el, jobb szeretném, ha megölnél, mint hogy egyedül hagyj a hangokkal.
Maddox átkozódott, aztán fájdalmasan felszisszent, és kétrét görnyedt. Ashlyn odarohant hozzá, hősies arckifejezését aggódás váltotta fel. Ujjait a férfi hátára tette sérülés nyomát keresve. Akármi gyűrte is le ezt a hatalmas szörnyet, biztosan gyötrelmes lehetett. Maddox azonban arrébb lökte, és a lány megbotlott a nem várt erő hatására.
-Ne - mondta a férfi, és Ashlyn esküdni mert volna, hogy két külön hangon beszél. Az egyik emberé. A másik... valami sokkal
hatalmasabb dologé. Úgy visszhangzott az éjszakában, mint az égzengés. -Ne érj hozzám.
-Megsérültél? -
Ashlyn fölegyenesedett, próbálta nem
mutatni, milyen rosszul érintette a férfi előző mozdulata. - Talán tudok segíteni. Én...
-Menj el, vagy meghalsz. - Maddox megfordult és előrelendült, majd eltűnt az éjszakában.
Berontott Ashlyn elméjébe a fecsegés, mintha alig várta volna, hogy a férfi elmenjen. Most hangosabb-nak tűnt, mint valaha, és csak úgy harsogott az értékes csend elmúltával.
Lángnak itthon kell maradni.
Ashlyn befogta a fülét, és arrafelé botorkált, amerre Maddox ment.
-Várj -nyögte. Hallgass, hallgass, hallgass. -Várj. Kérlek. Lába beleakadt egy törött faágba, és újra elesett. Éles fájdalom
hasított a bokájába. Nyöszörögve négykézlábra állt és kúszni kezdett.
A te ítéleted vitt minket a veszélybe.
Nem állhat meg. Utol kell érnie a férfit. Szél csapott az arcába, pont olyan éles szél, mint a tőrök, amelyeket Maddox magánál tartott. A hangok tovább lármáztak.
-Kérlek -kiáltotta. -Kérlek!
Ádáz ordítás hasított az éjszakába, a föld megremegett és megrázkódtak a fák.
Maddox hirtelen mellette termett, elfojtva a hangokat.
-Ostoba Csali -vetette oda. Inkább magához beszélve még hozzátette: -Ostoba harcos.
Ashlyn megkönnyebbülten felkiáltott, és átölelte a férfit.
Szorosan. Soha többé nem akarta elengedni, még akkor sem, ha tényleg viseli azt a kísérteties csontvázszerű maszkot. Könnyek patakzottak a szeméből, és csillogtak az arcán.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy visszajöttél. Köszönöm. - Maddox nyakába temette az arcát, pont úgy, ahogy korábban
szerette volna. Amikor orcája hozzáért a férfi bőréhez, megborzongott, és újra végigfutott rajta a forró bizsergés.
-Ezt meg fogod bánni -mondta Maddox, majd felnyalábolta, és a vállára vetette, mint egy zsák krumplit.
Ashlynt ez nem zavarta. Együtt voltak, a hangok elmentek és csak ez számított.
Maddox a kísérteties fák közt kanyarogva gyorsan haladt előre,de időnként felmordult a fájdalomtól. Ashlyn könyörgött neki,
hogy tegye le, így megkímélhetné magát az ő súlyától, de Maddox csendes parancs gyanánt megszorította a combját,
hogy fogja már be a száját. Végül Ashlyn ellazult, és egyszerűen csak élvezte az utazást.
Bárcsak tovább tartott volna az öröme!