(18+) The Lord's

Harmadik

- Halhatatlan - ismételte a lány, ízlelgetve a szót. - Tudtam, hogy több vagy, mint ember.
- Soha nem voltam ember. Harcosnak teremtettek, hogy védelmezzem a főistent. Sok évig hűen szolgáltam őt, segítettem, hogy fenntartsa a hatalmát, még a saját családjától
is megvédtem. De nem tartott elég erősnek ahhoz, hogy megóvjam legértékesebb tulajdonát, egy szelencét, amelyet a
zsarnokság halott istennőjének csontjaiból készítettek. Nem, inkább egy nőnek parancsolta meg, hogy őrizze. Az igaz, hogy
őt a legnagyszerűbb női harcosként ismerték, de csorba esett a büszkeségemen. - Szerencsére Ashlyn ellazult. - Azt gondoltam, bebizonyítom, hogy hibáztak, és segítettem rászabadítani démonokat a világra. És büntetésképpen összekötöttek az egyikkel. - Maddox a lány dereka köré fonta a karját, és gyengéden simogatta a hasát, remélve, hogy ez majd
megnyugtatja.
A lány könnyű sóhajt hallatott. Megkönnyebbülésében?
Maddox remélte, hogy igen.
- Démon. Sejtettem.
Igen, tényleg sejtette. De a férfi még mindig nem értette, miért volt olyan készséges beismerni ezt.
- De te jó vagy. Néha - tette hozzá. - Ezért váltakozik az arcod?
- Igen. - Azt gondolja róla, hogy ő jó? Maddoxot elöntötte a gyönyör, és folytatta a történetet.
- Éreztem azt a pillanatot, amikor szétszakítottak, rohamom volt, mintha egy részem meghalna, hogy helyet csináljon
valami másnak, valami olyannak, ami erősebb nálam. - Ez volt az első alkalom, amikor megértette, mi a halál, és fogalma sem
volt róla, hogy hamarosan még ennél is jobban meg fogja érteni.
Újabb gyenge sóhajtás hagyta el Ashlyn ajkát. Hogy ténylegesen felfogta-e, amit hallott, Maddox nem tudta volna megmondani. Legalább nem sírt, nem vonaglott a fájdalomtól.
- Egy ideig elvesztettem a kapcsolatot a saját akaratommal, és a démon teljesen átvette felettem az uralmat, arra kényszerített, hogy... - mindenféle gonosz dolgot kövessek el,
fejezte be a mondatot magában, miközben elméjét megtöltötték a vér, halál, füst, hamu és teljes pusztulás képei. Saját maga is alig tudta ezt elfogadni, és nem fogja Ashlynt beszennyezni vele.
Felidézte, ahogy a szellem szorítása meglazult, mintha valami álomszerű köd szállt volna fel, az elméjét elborító fekete füstöt elfújta egy édes illatú reggeli szellő, és csak a
gyűlölt emlék maradt meg benne.
A démon arra kényszerítette, hogy megölje Pandorát, az őrzőt, akit mindenekfelett gyűlölt. A vérszomj végül lecsillapult, visszaszorult Maddox elméjének leghátsó zugába, és otthagyta őt, hogy megbirkózzon a pusztítással.
- Istenek, ha visszamehetnék - mondta sóhajtva -, elsétálnék a szelence közeléből.
- Szelence - szólalt meg Ashlyn, megriasztva a férfit. - Démonok... Hallottam valamit erről. - Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, aztán megrándult. Felkiáltott és vakon a
tál után nyúlt. Maddox gyorsabban mozdult meg, mint valaha, másodpercek alatt leugrott az ágyról, és felkapta a tálat. Abban
a pillanatban, ahogy elé nyújtotta, Ashlyn előrehajolt és öklendezni kezdett. A férfi a hasához húzta a lányt, és úgy dédelgette, mint soha senkit azelőtt. A vigasznyújtás új volt
neki, és azért imádkozott, nehogy elrontsa. Még a barátait sem vigasztalta soha. A saját szenvedésüket ugyanúgy megtartották
maguknak, ahogy ő is az övét.
Amikor Ashlyn végzett, visszafektette az ágyra, és megint megtörölte az arcát. Azután a mennyezetre pillantott.
- Sajnálom, hogy úgy beszéltem rólatok - suttogta az ég felé. - De kérlek, ne őt bántsátok az én bűneim miatt.
Visszapillantva a lányra úgy érezte, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy először találkoztak, mintha mindig is ismerte volna, mintha mindig is az élete része lett volna. Egy olyan életé, ami összeomlana, ha elvennék tőle Ashlynt. Hogy lehetett ez? Csak egy
órája volt, amikor meggyőzte magát, hogy képes őt megölni.
Most...
- Hagyjátok életben - találta mondani -, és bármit megteszek, amit akartok.
Bármit?, kérdezte egy halk, zamatos hang. Nem Erőszak hangja volt, jött rá Maddox, de nem is olyan hang, amit korábban hallott volna.
A férfi pislogott, elcsendesedett. Egy pillanat telt el, amikor döbbenete teljes zűrzavarrá változott.
- Ki van ott?
A kitöréstől megriadva, Ashlyn a férfira emelte vérben úszó tekintetét.
- Én vagyok - mondta rekedten.
- Ne figyelj rám, szépségem. Aludj - szólt Maddox lágyan.
Mit gondolsz, harcos, ki vagyok? Nem tudod, kinek van annyi hatalma, hogy ilyen módon beszéljen veled?
Újabb döbbent pillanat telt el, mire szöget ütött fejében a válasz. Lehetséges volna? Egy... Titán? Évekig kérlelte a Görögöket, de soha nem kapott választ másodperceken belül.
Sőt, egyáltalán nem kapott választ. És talán nem így hívták az égbe Aeront is a Titánok, egyetlen hanggal?
Remény - és rettegés - kavargott benne. Ha ezek a Titánok jóindulatúak lennének, ha segítenének, Maddox úgy gondolta, talán tényleg megtenne bármit. Ha azonban gonoszak lennének, és a dolgok rosszabbra fordulnak... Keze ökölbe szorult.
Azt parancsolták Aeronnak, hogy öljön meg négy ártatlan nőt: nem lehetnek jók. A fenébe! Most hogy viselkedjen ezzel
a lénnyel? Alázatosan? Vagy ez gyengeségnek tűnne? Bármit?, kérdezte makacsul a hang. Testetlen nevetés hallatszott. Gondold át jól, mielőtt válaszolsz, és tudd, hogy a nőd meg is halhat.
Maddox Ashlyn reszkető testére pillantott, fájdalomtól eltorzult vonásaira, és eszébe jutott, milyen volt azelőtt. Ahogy
elragadtatottan nézett rá, és arra kérte, ízlelje meg a csendet vele együtt. Ahogy előtte állt és megköszönte az ételt. Ahogy eléugrott, hogy megvédje őt a saját barátaitól...