(18+) The Lord's

10. Évad első fejezet

Amikor Aeron és Danika visszatértek az erődbe -berepültek az ablakon, és halk koppanással landoltak Maddox szobájában -, Ashlyn kissé elképedt. Szóval így állunk. Korábban nem
gondolta volna. A férfinak tényleg fényes, fekete szárnya volt.
Hozzád hasonlókkal akartál találkozni, Darrow. És tudod, mi a helyzet? A kívánságod teljesült.
Halhatatlan, ezt mondta neki Maddox. Megszállott. A lány már korábban is démonokra gyanakodott, így nem igazán lepte meg, hogy tényleg azok voltak. Na de a szárnyak? Miközben felfelé bandukolt a hegyen, hallott egy férfiról, aki tud repülni. Viszont nem gondolkodott el a szavakon, mert túlságosan lefoglalta, hogy kizárja a hangokat az elméjéből. Több eszem is lehetett volna. Vajon ez azt is jelenti, hogy az egyiküknek bejárása van a szellemvilágba? Egy másik pedig képes megigézni valakit a tekintetével?
Ashlyn felsóhajtott. Maddox megigézte őt a tekintetével.
Már az első találkozásukkor rabul ejtette -ez a folyamatos sóvárgás ugyanannyira nem volt jellemző rá, mint hirtelen elhatározása, hogy itt marad.
- Itt a Tylenol - mondta remegős hangon Danika. -Mármint az általános fajtája. - Bőre zöldes színt öltött, ahogy imbolygott. Beletúrt egy smaragdszínű táskába, és egy piros-fehér üveget vett elő.
Mellette Aeron kinyújtózott. Szárnyai egy halk csattanás kíséretében összezárultak, visszagördültek a háta mögé, majd teljesen eltűntek. A férfi lehajolt, felvette a pólóját a földről, és belebújt, eltakarva a fenyegető tetoválásokat, amik a felsőtestét borították. Az ablakhoz ment, és becsukta, aztán mellkasa előtt összefont karokkal fordult Danikához. Ezek után csak csendesen álldogált és figyelt.
- Köszönöm - válaszolta Ashlyn. - Csak azt sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett keresztülmenned, hogy hozzájuss.
Danika csendesen átnyújtott neki két pirulát, amiket Ashlyn hálásan elfogadott. Kisebb fájdalmai még mindig voltak, a gyomra pedig elkeseredett küzdelmet folytatott a hányinger
ellen, de ez nem is hasonlított a korábbi rosszullétéhez.
Maddox elcsente a lánytól a pirulákat, mielőtt bevehette volna. Homlokráncolva tanulmányozta őket.
- Ez valami varázsszer? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.
- Nem - mondta neki a lány.
- Akkor hogy lehet, hogy két apró kavics megszünteti a fájdalmat?
Ashlyn és Danika zavartan pillantottak egymásra. Ezek a férfiak biztosan kapcsolatba kerültek emberekkel az évek során. Hogy lehet, hogy semmit sem tudnak a modern gyógyszerekről?
Ashlyn csak arra tudott gondolni, hogy korábban nem kellett beteg emberi lényről gondoskodniuk. Ráadásul csak az egyiküket - Parist - látták bizonyos gyakorisággal a városban.
Ennyire emlékezett abból, amit a hangok mondtak.
Akkor vajon Maddox bezárkózott ebbe a kastélyba? Ashlyn hirtelen úgy vélte, hogy igen, és eltűnődött rajta, vajon... érezte-e valaha a férfi, hogy teljesen elfelejtették? Hogy nem érintik meg, és nem szeretik? Mclntosh kedvességét kivéve, ő is állandóan így érezte magát az Intézetben, ahol csak a képessége miatt tűrték meg. Mit hallasz, Ashlyn? Mást nem mondtak, Ashlyn? Kifejtették a dolgot, Ashlyn?
Ashlyn rájött, hogy meg akarja érteni Maddoxot. Mindent tudni akar róla, és meg akarja vigasztalni, ahogy a férfi vigasztalta őt. Maddox nem tudhatta, és Ashlyn a világért sem
árulná el neki, de akárhányszor a hasát simogatta a férfi, és azokat az édes, megnyugtató szavakat mondta neki, ő mindig egy kicsit jobban beleszeretett. Bolondság volt, és nem is helyénvaló, de nem tudott parancsolni az érzéseinek.
Beszélhetne neki a saját képességéről, de ezt az ötletet abban a pillanatban elvetette, amikor a férfi olyan dühödt érdeklődést mutatott iránta. Ashlyn azon gondolkodott, hogy ha Maddox már most is ilyen dühös, amikor még semmit sem tud a képességéről, vajon kiborulna-e, ha megtudná az igazat.
Az Intézetben a legtöbben kényelmetlenül érezték magukat Ashlyn közelében, mert tudták, hogy kihallgathatja a legszemélyesebb társalgást is, ha csak belép a helyiségbe.
Mivel úgy döntött, itt marad, akármilyen hátborzongató is ez a hely, ne akart ezzel a kényelmetlenséggel foglalkozni. Az akarta, hogy most az egyszer úgy gondoljanak rá, mint más normális emberre. Legalább egy kis ideig.
Démonok társaságában ez nem lehet olyan nehéz.
Elég hamar el fogja mondani az igazat. Talán pár napon belül. És talán megtanulhatja, hogyan tartsa kordában a hangokat, még akkor is, amikor Maddox nincs a közelben.
Mindeközben találnia kell valami módot, hogy értesítse Mclntosht. Az öreg megérdemli, hogy megtudja, mi történt Ashlynnel, és hogy jól érzi magát. A lány nem akarta, hogy aggódjon miatta.
Mclntosh remélhetőleg az erődöt tanulmányozza, ahogy Ashlyn gyanította, és látni fogja, hogy ő boldog. És remélhetőleg a boldogsága előbbre való lesz a férfi szemében, mint a munkája.
- Vedd be - mondta Maddox, szavaival benyomulva a gondolataiba. A pirulákat Ashlyn tenyerébe tette. - Ha ettől rosszabbul lesz - tette hozzá ridegen Danikára pillantva -, nem vállalok felelősséget a cselekedeteimért.
- Ne fenyegesd - mondta fejét rázva Ashlyn. - Már máskor is vettem be ilyen gyógyszert. Jól leszek.
- Ő...
- Nem tett semmi rosszat. - Ashlyn maga sem tudta, hogy tett szert erre a bátorságra. Csak azt tudta, hogy ott volt, és nem hagyta, hogy Maddox dühöngjön vagy megfélemlítse a lányt.
Maddox nem bántaná, ezt már tudta mostanra, bár még nehezen fogta fel. A mellett a csoda mellett, hogy elhallgattatta a hangokat, ez a kemény férfi gyengéden gondoskodott róla.
Nem menekült el, amikor Ashlyn hányt, ahogy a legtöbben tették volna. Maddox vele maradt, törődött vele, magához húzta, mintha értékes lenne.