(18+) The Lord's

Harmadik

A fekete ruhás angyal nevetett, tényleg nevetett, de zöld szemében aggodalom csillogott.

-Higgy nekem, Maddox megköszöni majd nekünk reggel.

-Ha nem öl meg előbb, amiért itt voltunk -

replikázott valaki.

Ashlyn legnagyobb megdöbbenésére a legtöbben kuncogtak.

Mindannyian a fejüket rázták őszinte egyetértésben. Csak az maradt csendes, aki a végzetes forradásokat viselte. Ő továbbra is

Maddox testét bámulta, arckifejezésén gyötrődés és bűntudat tükröződött. Helyes. Ashlyn azt akarta, hogy szenvedjen azért, amit tett.

Az érzéki, aki azt hitte, hogy egy nő sem tud ellenállni neki, rászegezte a tekintetét, és egy újabb csábos mosolyt villantott rá.

-Tedd le a kardot, édes, mielőtt megsebzed magad. Ashlyn azonban eltökélten, szorosan tartotta.

-Gyere, és vedd el tőlem, te... te... állat! -

A szavak kitörtek belőle, nem tudta visszatartani őket. -Lehet, hogy nem tudok bánni a karddal, de ha a közelembe jössz, meg foglak sebezni.

Sóhajtás hallatszott. Nevetés. Egy fontos kérdés:

-Milyen nő az, aki ellen tud állni Parisnak?

-Azt mondom, zárjuk a kazamatába. -Ezt az Aeron nevű mondta. -

Isten tudja, mit csinálna különben.

-Megegyeztünk - visszhangozták a többiek. Ashlyn az ajtó felé haladva megrázta a fejét, és szorosabban markolta a kardot. -Elmegyek. Halljátok? Elmegyek. És jegyezzétek meg, amit mondok: az igazságszolgáltatás győzni fog. Egytől egyik letartóztatnak és kivégeznek titeket.

-Maddox majd reggel eldönti, mi legyen vele -mondta a felemás szemű nyugodtan, tudomást sem véve Ashlynről.

Mintha Maddox bármit is eldönthetne ezek után.

Ashlyn álla megremegett. Aztán szemei elkerekedtek, ahogy a gyilkosok elszántan elindultak felé.

Ne bánts. Kérlek, ne bánts. Szünet. Csattanás. Meggyötört kiáltás.

A karom! Gyomorfordító, hatalmas zokogás. Eltörted a kibaszott karomat! Ashlyn karja együttérzőn lüktetett. Én nem... csináltam... semmi rosszat.

A hangok teljes erővel tértek vissza. Ashlyn összegömbölyödött a nyirkos, sötét kamra padlóján, didergett és meg volt rémülve.

- Csak találni akartam valakit, aki tud nekem segíteni -suttogta. Ehelyett egyenesen egy Grimm-mesébe cseppent, és nincs kilátásban a boldog befejezés.

Fogok. Fogok. Csak... szükségem van... egy... percre.

Az egyoldalú beszélgetés úgy tűnt, már egy örökkévalóság óta

pergett a tudatában, a harag, kétségbeesés és fájdalom disszonáns concertójaként. Azonban föléemelkedett egy másik hang: Maddoxé. Nem egy múltbéli hang, hanem egy emlék. Kiáltások sorozata.

-Ezért hagytad ott az Intézetet. Fájdalmában és undorában megrázta a fejét, próbálta meggyőzni magát, hogy ez a nap csak egy rémálom. Hogy nem gyilkoltak meg egy férfit a szeme láttára. Nem szúrták le. Újra

meg újra. De tudta az igazságot. A kiáltásai... Úristen, a kiáltásai. A dühe, hogy leláncolták és ütlegelték, a gyötrelme... sokkal rosszabb volt, mint amit valaha emberi lénytől hallott.

Könnyek patakzottak az arcán. Nem tudta kitörölni Maddox látványát a fejéből, sem a halála előttit, sem az azutánit. Nyers, jóképű arc, szinte barbár a maga intenzitásában. Homályos, beesett arc. Csillogó ibolyakék szemek. Lehunyt ibolyakék szemek.

Magas, napbarnított, izmos test. összetört, véres, élettelen test.

Ashlyn nyöszörgött.

Miután bedobták ebbe a kamrába, Maddox gyilkosai megígérték, hogy hoznak neki takarót és ennivalót. Az ígéret szinte é

vekkel ezelőtt hangzott el, de senki nem jött vissza. Ashlyn örült neki. Nem akarta újra látni őket. Nem akarta hallani a hangjukat, nem akart beszélni velük. Inkább kibírja valahogy a hideget és az éhséget.

Dideregve szorosabbra húzta magán a kabátját. Hálás volt, amiért még megvolt neki, hogy a férfiak, azok a barbár szö

rnyetegek nem vették el tőle a látszólag végtelen úton, míg az emeletről a föld alá értek.

Valami boldog cincogással átszaladt az ujjbegyein, ő pedig összerándult. Istenem, istenem, istenem. A legközelebbi sarokba iszkolt. Egér. A szőrös kis rágcsáló, ami megeszik bármit, és ahol egy van...