(18+) The Lord's

Negyedik

Barbár, mondta ibolyakék tekintete. Ragadozó.
Talán hallgatnom kellett volna Mclntoshra. Talán ezek a férfiak tényleg démonok.
-Te közülük való vagy? - ismételte a férfi.
Ashlyn halálra volt rémülve, így eltartott egy ideig, míg rájött, hogy valami... megváltozott. A levegő, a hőmérséklet, a...
A hangok elhallgattak.
Szeme elkerekedett a csodálkozástól. A hangok elhallgattak, mintha éreznék a férfi jelenlétét és ugyanannyira félnének tőle, mint ő. Csend burkolta be. Nem. Nem a tökéletes csendet tapasztalta meg, döntött egy pillanattal később, hanem inkább... békét. Nagyszerű, áldott békét. Mennyi ideje nem volt része ebben? Volt valaha olyan
pillanat az életében, amit nem szennyezett be valamilyen társalgás?
Szél susogott és falevelek zizegtek. Hó morajlott lágyan, ahogy vándorolt a levegőben, egy nyugodt dallamot dúdolva,
hogy az ember lecsillapodjon és megpihenjen. Fák hajladoztak élettelin, ágaik gyengéden integettek.
Vajon hallott már valaha olyan fenséges dolgot, mint amilyen a természet szimfóniája?
Abban a pillanatban Ashlyn megfeledkezett a félelméről. Hogy uralhatná ezt az embert egy démon, amikor ilyen csodálatos
nyugalmat hozott magával? A démonok a kín forrásai voltak,nem a békéé. Akkor a kegyelem angyala volt vajon, ahogy a helyiek hitték?
Ashlyn élvezettel lehunyta a szemét, magába szívta ezt a békét, örömmel sütkérezett benne, magához ölelte.
-Asszony? -szólt az angyal, hangjából döbbenet sugárzott.
-Pszt! -Elégedettség töltötte el Ashlynt. Otthon, Észak-Karolinában olyan házban élt, amelynek építése során a munkásoknak megparancsolták, hogy csak annyit beszéljenek, amennyit feltétlenül szükséges, de még ott is hallotta a mélyről feltörő suttogások visszhangjait. - Ne beszélj. Csak élvezd.
A férfi egy pillanatig nem válaszolt. - Azt merted mondani nekem, hogy pszt? -mondta végül dühös ámulattal a hangjában.
-Még mindig beszélsz - dorgálta Ashlyn, aztán összeszorította az ajkát. Angyal vagy nem, nem olyan személy volt, akit szidni tudott volna. Emellett feldühíteni sem akarta. A jelenléte csendet adott. És melegséget, jött rá, ahogy a fagyos hideg
elhagyta a testét.
Lassan kinyitotta a szemét.
Szemtől szemben voltak egymással, a férfi balzsamos lehelete az ajkát csiklandozta. Bőre úgy csillogott, mint a réz,
szinte túlvilági volt a holdfényben. Szögletes arcvonásait egyenes vonalú orra és koromfekete szemöldöke tette markánssá.
Azok a ragadozó lilás szemek szinte az övéibe fúródtak, és valahogy még fenyegetőbbnek tűntek a hosszú szempillák keretében. Bármikor, bárkit megölök, mintha ezt árulta volna el az arckifejezése.
Démon. Nem, nem démon, emlékeztette magát Ashlyn. A csend túl jó volt, túl tiszta és fenséges. De mégsem lehet angyal, határozott. Ő hozta el a békét, igen, de ugyanolyan veszélyes, amennyire szép. Aki így tud késeket hajigálni, mint ő...
Akkor vajon mi?
Ashlyn nyelt egyet, és tovább tanulmányozta a férfit. Nem kellett volna, hogy hevesebben verjen a szíve. Mégis így történt. A férfi olyan volt, mint a sárkány Mclntosh meséiben: túl halálos ahhoz, hogy meg lehessen szelídíteni, és túl lenyűgöző ahhoz, hogy ott lehessen hagyni.
És mégis, Ashlyn hirtelen szerette volna a nyakába temetni az arcát. Szerette volna átfonni a karjaival. Szerette volna átö
lelni, hogy soha többet ne is engedje el. Azon kapta magát, hogy felé hajol, és szándékában áll valóra váltani a saját kívánságait.
Állj. Ne.
Élete nagy részében megtagadták tőle az érintést. Ötéves korában küldték az Intézethez, ahol az alkalmazottak csak
annyira foglalkoztak vele, hogy a képességeit tanulmányozták.
Mclntosh volt az egyetlen, akit valamennyire a barátjának nevezhetett, de még ő sem érintette meg vagy ölelte át gyakran, mintha legalább annyira félt volna tőle, mint amennyire törődött vele.
A randevúzás is kemény dolog volt. A férfiak kiakadtak, amikor tudomást szereztek a képességéről. És mindig rájöttek, nem lehetett rejtegetni. De...
Ha ez a férfi az, akinek Ashlyn gondolja, talán őt nem érdekli az ő kis adottsága. Talán ő megengedi, hogy megérintse. És az az érintés talán ugyanolyan érzés lenne, mint a csend, ha nem még sokkal...