(18+) The Lord's

Harmadik

A béke – az igazi béke – érzése elmélyült. Mindez azért, mert a lány itt volt vele. Mert sírt miatta és törődött vele. Mert nem a múltbéli bűnei alapja ítélte meg, és nem gyalázta őt.
Mert többet akart tudni róla. Mert csak ő enyhítette Ashlyn kínját. Mert amikor a lány ránézett, nem Erőszakot látta Maddox azt gyanította, hogy egy férfit látott. Az emberét. Mámorító gondolat volt ez. Bódító. Döbbenetes. Elég ahhoz, hogy kivívja örökké tartó oda adását.
– Az évek során néhányszor azt kívántam, bárcsak ember lehetnék. És legyen feleségem és... – Maddox –nyelt egyet, aztán folytatta. – ... gyerekeim. – Ezt s ha nem árulta el a
barátainak, akik kinevették volna. Neki is nevetnie kellene ezen a képtelenségen.
Erőszak? Gyerekek mellett? Ashlyn nem nevetett, nem hordta le.
– Ez gyönyörű álom – mondta, és hangjából vágyakozás csendült. – Csodálatos apuka lenne belőled. Szenvedélyes és oltalmazó.
A kinyilatkoztatástól magában szerénykedv Maddox köröket rajzolt Ashlyn minden csigolyáját köré. Tudta, hogy
soha nem lesz esélye arra, hogy igaznak bizonyuljanak a lány szavai.
– Most te mondd el az egyik titkodat. Ashlyn borzongva játszott a férfi mellbimbójával.
Maddox pénisze válaszképp megkeményedett, felhevült a vére. Most már nem egyszerűen forrt, hanem maga volt a pokol. Mégsem csókolta meg a lányt, nem gördült fölé.
Akármekkora fájdalmat érzett is a testében, most a beszélgetésé volt a főszerep.
– Csak tavaly tanultam meg olvasni – vallotta be a lány szégyenkezve. – Egészen addig szóban kellett leadnom a jelentéseimet ahelyett, hogy legépeltem volna őket, és mindenki tudta, miért. Egyszerűen nem tudtam olyan sokáig koncentrálni, hogy kibetűzzem a szavakat. A hangok mindig jelen voltak, és megzavartak. Amikor kisgyerek voltam, a
főnököm szokott nekem történeteket olvasni, olyan varázslatos meséket, hogy szinte ki tudtam zárni a suttogást. Akkor határoztam el, hogy én is meg akarok tanulni olvasni, de hosszú időbe telt, míg tényleg sikerült.
Maddoxot nem érdekelte, hogy a lány tud–e olvasni, vagy nem. De őt érdekelte, ezért megpróbálta vigasztalni.
– Már önmagában is dicséretes, hogy egyáltalán
megtanultad.
Ashlyn megajándékozta egy ragyogó mosollyal.
– Köszönöm.
– Miután megszállt a démon, még évszázadokig nem tanultam meg olvasni, és akkor is csak azért, mert nem tetszett, hogy mások tudnak olyasmit, amit én nem. Látod? Már így is előttem jársz.
A lány kuncogott, és még jobban ellazult.
– Amikor megtanultam, felmentem az internetre, és minden romantikus regényt megrendeltem, amit találtam. Azok afféle felnőtteknek szóló mesék. Egyenesen a lakásomba hozták őket,
és olyan gyorsan faltam őket, amilyen gyorsan csak tudtam.
– Majd szólok Parisnak, hogy vegyen neked párat a városban. Egy egész ládányit.
– Az csodálatos lenne. Köszönöm – mondta újra Ashlyn, és egy másik ragyogó mosolyt villantott a férfira.
Maddox mellkasa lüktetett, ahogy megcsókolta a lány feje búbját.
– Láttam már néhány romantikus regényt. – Paris szanaszét hagyott párat az erődben, és Maddox, bár talán soha nem ismerné be, felszedte őket. – Ha elolvastam volna őket, khm, khm, talán azt gondolnám, hogy érzékiek, szórakoztatók,
felvillanyozok: érdekesek.
Ashlyn hálája csintalansággá alakult.
– Talán... talán elolvashatnánk egyet közösen vagy ilyesmi.
–Az tetszene.
Akármennyire is ki volt éhezve a lányra, Maddox
elképesztően kellemesnek találta, hogy beszélgetéssel töltik az időt. Ashlyn elmesélte neki, hogy gyerekkorának nagy részét egy laborban töltötte, ahol vizsgálgatták – néha fájdalmasan, ami azt jelentette, hogy a férfi listáján most már van egy csomó tudó is, akiket meg kell ölnie –, és hogy legtöbb idejét egyedül
töltötte, csak hogy elmeneküljön a hangok elől. Soha nem volt igazán tagja egy családnak. Csupán egyetlen ember bánt vele másként, mint egy állattal szokás, és Maddox úgy találta,
lekötelezettje lett ennek az embernek.
De Maddoxban kavargott a vágy, hogy elűzze ezeket az emlékeket, és jobbakkal, boldogabbakkal helyettesítse őket.
Ennél is jobban kavargott benne az a vágy, hogy megbosszulja, amit Ashlynnel tettek.
– Jobbat érdemeltél volna – mondta, miközben Erőszak kinyújtotta a karját és nagyot ásított.
– Nem bánom, hogy így nevelkedtem – válaszolta Ashlyn. – Legalábbis túlnyomórészt nem bánom. Mindig hallok dolgokat, így a magány tényleg jól jött.
De hiányzott neki a játék, az érintés, a szeretet. Maddox hallotta a hangjában, olyan szükség volt ez, amit nem tudott igazán elrejteni. Jól ismered őt, nem igaz? Azt gondolta, igen.
Jól ismerte. Egy része, az a része, amelyet annyira mélyre temetett magában, hogy nem is tudott a jelenlétéről, míg Ashlyn meg nem jelent az életében, nos, ez a része a kezdetektől fogvájói ismerte őt.