(18+) The Lord's

Harmadik

A helyiek áhítattal és tisztelettel tekintettek rájuk, de megő

rizték a távolságot. „Angyalok", ezt suttogta egy halandó, amikor

véletlenül összetalálkozott velük. Bárcsak tudnák.

Maddox körmei kissé megnyúltak, és belemélyedtek a kőfalba. Budapest fenségesen szép hely volt, óvilági báj és

modern gyönyörök keveréke. A várnegyedből egy utcán át el lehetett jutni az éjszakai klubokig, aztán tovább a városba. Az egyik utcácskában zöldséget és gyümölcsöt árultak, a másikban friss húst. Maddox mindig is úgy érezte, hogy meg van fosztva mindettől.

Talán megszűnne az elszigeteltség érzése, ha valaha felfedezné a várost, de a többiekkel ellentétben, akik akkor barangolnak odalent, amikor csak akarnak, ő az erőd és a környező vidék foglya volt, ugyanúgy, ahogy évezredekkel ezelőtt Erőszak is foglya volt Pandora szelencéjének.

Körmei tovább nőttek, szinte karmokká torzultak. Kedve mindig borongós lett, amikor eszébe jutott a szelence. Üss a falba, nógatta Erőszak. Rombolj szét valamit. Bánts valakit, gyilkolj. Szerette volna kiirtani az isteneket. Egyiket a másik után. Talán lefejezni őket. Vagy inkább kitépni a sötét, romlott szívüket.

A démon helyeslően dorombolt.

Most persze dorombol, gondolta Maddox undorodva. A teremtmény vágyát bármilyen vérszomjas dolog kielégítette, az áldozatok pedig nem számítottak. Maddox újabb haragos tekintetet vetett az ég felé. Régóta voltak egy pár a démonnal, de még ma is tisztán emlékezett arra a napra. Az ártatlanok sikolyai visszhangoztak a fülében, körülötte mindenhol sebesült, vérző emberek haldokoltak, a szellem pedig részeg őrületben habzsolt a húsukból.

Amikor Erőszakot a testébe erőltették, elveszítette kapcsolatát a valósággal. Nem hallott, nem látott semmit, csak a

mindent felemésztő sötétséget észlelte. Csak akkor nyerte vissza az érzékeit, amikor Pandora vére a mellkasára fröccsent, és

fülébe csengett utolsó sóhaja.

Nem akkor gyilkolt először, és nem is utoljára, de Pandora volt az első és egyetlen nő, akibe belemártotta a kardját. Az iszonyatos látvány, ahogy a valaha életteli nő összetört, és a tudat, hogy ő a felelős érte... A mai napig nem enyhült a bűntudata és a sajnálkozása. A szégyene és a bánata.

Akkor megesküdött, mindent elkövet, hogy kordában tartsa a szellemet, de már késő volt. Az egyre inkább felbőszült Zeusz egy második átkot is szórt rá: minden éjszaka, éjfélkor meg kell halnia, pontosan ugyanúgy, ahogy Pandora egy kardpenge hat pokoli alkalommal szúrja át a gyomrát. Az

egyetlen különbség az volt, hogy Pandora gyötrelme percek alatt véget ért. Maddoxé örökké fog tartani. Összeszorította az állkapcsát és próbálta megnyugtatni magát, mielőtt az agresszió újabb rohama eluralkodna rajta. Nem ő az egyetlen, aki szenved, emlékeztette magát. A többi harcosnak is megvan a saját démona, szó szerint és átvitt értelemben is. Torin volt a Betegség őrzője. Lucien volt a Halál őrzője. Reyes a Fájdalomé. Aeron a Haragé. Paris a Promiszkuitásé.

Ha a démon eluralkodna rajta, vagy ha nem érne haza éjfél előtt, és valaki megtalálná véres holttestét és eltemetné vagy ami ennél is rosszabb, elégetné...

Mennyire szerette volna, ha valami ilyesmi véget tudna vetni

a nyomorúságának! Már rég elment volna, és hagyta volna, hogy megsüljön egy veremben. Vagy kiugrott volna az erőd

legfelső emeletéről, hogy összezúzza a koponyáját. De nem. Nem számított, mit tett, mindig ugyanúgy magához tért, akár

szénné égve, akár sebesülten. Összetörve vagy feldarabolva.

-Már jó ideje bámulod azt az ablakot -szólt Torin. -Még csak nem is érdekel, mi történt?

Maddox pislogott, mint akit kizökkentettek a gondolatmenetéből.

-Még mindig itt vagy?
Barátja felvonta fekete szemöldökét,

amely ijesztő kontrasztot képezett ezüstös fehér hajával.

-Azt hiszem, a válasz a kérdésemre: nem.
-Legalább megnyugodtál?

Volt valaha is igazán nyugodt?
- Olyan nyugodt vagyok, amilyen egy magamfajta lény lehet....