(18+) The Lord's

Nyolcadik

-

Nem. - Lucien a boltozatos mennyezetre meredt. -Vele nem. Emlékezz, megígértem Maddoxnak, hogy érintetlenül kapja vissza.

-Ja, emlékszem. Majd emlékeztess újra, hogy miért ígérsz meg ekkora baromságot.

-Csak... hagyd békén. Egyébként sem tűnt úgy, hogy kellesz neki. - Ami még megdöbbentőbb, mint a Titánokról szóló hírek -motyogta Paris. Aztán felsóhajtott.
-Jó. Megtartom a kezeimet magamnak, de valakinek meg kell etetnie. Azt mondtuk neki, hogy kap enni.
-Talán éheztetnünk kéne -javasolta Reyes. -Sokkal készségesebben fog beszélni reggel, ha elgyengült az éhségtől.

Lucien bólintott.

- Egyetértek. Talán hajlandó lesz elmondani Maddoxnak az igazat, ha azt hiszi, hogy cserébe kap valamit enni.

-Nekem nem tetszik az ötlet, de nem tiltakozom. És gondolom, ez azt jelenti, hogy a D-vitamin-injekcióm nélkül megyek a városba -mondta Paris egy másik sóhaj kíséretében.

- Menjünk, Fájdalom.

Reyes egy pillanattal később talpra ugrott, és ők ketten kimasíroztak a szobából. Torin követte őket, bár nagylelkű előnyt

hagyott nekik. Aeron elképzelni sem tudta, mekkora nyomás nehezedhet rá, amiért mindig oda kell figyelnie, nehogy hozzáérjen valakihez. Pokoli lehet. Felhorkant. Itt minden harcosnak pokoli volt az élete.

Lucien közelebb ment hozzá, és lehuppant a bőrfotelba vele szemben. Rózsaillat áradt belőle. Aeron sosem értette, hogy a

Zord Kaszás miért illatozik úgy, mint egy tavaszi virágcsokor ez talán még Maddox átkánál is rosszabb.

-Mire gondolsz? - kérdezte barátját tanulmányozva.
Hosszú, hosszú évek óta először nem nyugalom sugárzott Lucienből, hanem valami más. Homlokát barázdák tarkították, és ettől csak még csúfabb lett sebhelyes arca. A vastag, gyűrött vágások sötét szemöldökétől egészen az álláig húzódtak arcának mindkét oldalán. Lucien sohasem beszélt arról, hogyan szerezte őket,

Aeron pedig sohasem kérdezte. Még Görögországban éltek, amikor a harcos egy napon szemében fájdalommal, orcáin

jelekkel tért haza.

-Ez nem jó -szólalt meg Lucien. -Nagyon nem jó. Vadászok, Maddox nője, akárhogy is kapcsolódik ehhez az egészhez, és a Titánok, mind egy napon. Ez nem lehet véletlen.

-Tudom. -Aeron egyik kezével a szemöldökpirszingjét babrálta. -

Szerinted a Titánok holtan akarnak minket látni? Lehetséges, hogy ők küldték ide a Vadászokat?

- Talán. De mit csinálnának a démonokkal, ha a testünk elpusztul, és a szellemek kiszabadulnak? És miért parancsolnák, hogy tegyél meg nekik valamit, ha csak meg

akarnak gyilkolni?

Jó kérdés volt.

-Nem tudok erre válaszolni. Még azt sem tudom, hogyan hajtom végre, amit elvárnak tőlem. A nők ártatlanok. Kettő fiatal,

huszonéves, a harmadik közel jár az ötvenhez, a negyedik meg egy nagymama. Lehet, hogy szabadidejében süteményt süt a hajléktalanoknak.

Kíváncsi volt rájuk, ezért miután elhagyta az Olümposzt, megkereste őket, és egy budai hotelban talált rájuk. Borzongását csak tovább fokozta, hogy meglátta őket hús-vér valójukban.

-Nem várhatunk. Olyan gyorsan kell cselekednünk, amilyen gyorsan csak tudunk- mondta Lucien. -Nem hagyhatjuk, hogy ezek a Titánok szabják meg, mit csináljunk, különben újra és újra meg fogják próbálni. Biztosan ki tudunk találni valamit.

Aeron arra gondolt, hogy könnyebben ki tudnák találni, miként rakják össze lelkének szénné égett, rongyos darabjait, miután

megölte azokat a nőket. És még ez is reménytelennek tűnt.

Hosszú ideig csak ültek ott szótlanul, fejükben lehetőségek kavarogtak. Vagy inkább azok hiánya. Végül Aeron megrázta a fejét, és úgy érezte, épp most fogadott magába egy újabb démont. A romlást.