(18+) The Lord's

3. Évad első fejezet

Haza kell érnem, haza kell érnem, haza kell érnem, ismételgette magában a parancsot Maddox, miközben próbálta elterelni a figyelmét a fájdalomról, próbálta elfojtani a késztetést, hogy erőszakot alkalmazzon... a késztetést, amely állhatatosan ostromolta. A nő Ashlyn a vállán himbálózott, kelletlen emlékeztetőjeként annak, hogy bármelyik pillanatban lemészárolhat mindent maga körül. Legfőképpen őt. Te akartál belefeledkezni egy nőbe, megfulladni benne, gúnyolódott a szellem. Itt az alkalom. Fulladj bele a vérébe. Maddox keze ökölbe szorult. Gondolkodnia kellett, de a fájdalomtól nem tudott. A lány valamilyen erőt emlegetett, és a segítségét kérte. Vagy nem így volt? Néhány dolgot nem értett abból, amit mondott, mert a fejében lévő üvöltés elnyomta a szavakat. Csak azt tudta biztosan, hogy ott kellett volna hagynia, ahogy először is akarta.
De hallotta a kiáltását, azt az elgyötört hangot, tébolyult nyöszörgést, amit ő maga is gyakran szeretett volna hallatni. Ez olyan mélyen érintette, hogy azonnal szükségét érezte, hogy segítsen neki, hogy csak még egyszer megérinthesse puha bőrét.
Olyankívánság volt ez, ami valahogy erősebbnek bizonyult még Erőszaknál is. Egy elképesztő, hihetetlen mutatvány volt ez.
Így hát visszament a nőért annak ellenére, hogy tudta: az
nagyobb veszélyben van vele, mint egyedül az erdőben. Annak ellenére, hogy tudta, valószínűleg azért küldték, hogy összezavarja őt, és segítsen a Vadászoknak bejutni az erődbe.
Bolond. A lány most egész testével körbefonta, nőies illata ingerelte az orrát, lágy domborulatai arra késztették, hogy fölfedezze őket.
Vagy hogy felszeleteld, noszogatta a démon.
A lány kísértetiesen szép volt: érthető, hogy a Vadászok miér őt küldték. Ki akarná elcsúfítani buja nőiességét? Ki utasítaná
el harsogó érzékiségét? Úgy tűnt, ő nem.
Bolond, szitkozódott magában újra. Vadászok! Tényleg
Budapesten jártak, a tetoválásaik nyomasztó emlékei voltak a sötét, kegyetlen görög napoknak. Egyértelmű volt, hogy megint vé
rre szomjaznak, mivel mind a négy férfi, aki Ashlynt követte, pisztolyt és hangtompítót tartott magánál. Halandó létük ellenére nagy szakértelemmel küzdöttek.
Ugyan Maddox győztesen került ki a véres párharcból, de nem sértetlenül. A vádliját megvágták, és biztosan megrepedt az
egyik bordája is. Úgy látszik, az idő múlásával mégiscsak ügyesebbek lettek. Azon tűnődött, vajon hogy fog Ashlyn reagálni, ha megtudja, hogy meghaltak. Sírni fog? Kiabálni? Szitkozódni? Megtámadja
majd őt dühében?
Vajon vannak még többen is a városban? Ebben a pillanatban nem tudta rávenni magát, hogy ezzel foglalkozzon. Ashlynt a karjában tartva eksztázisban volt, az életét jelentő pokol pillanatnyilag visszavonult, és maga után hagyott... valamit, amit nem tudott igazán megnevezni. Talán vágyat. Nem. Azonnal elvetette ezt a szót, mert ez nem fedte elégé a rátörő vad lázat.
Azonnali lidércnyomás, talán.
Akármi volt is az, nem tetszett neki. Sokkal hatalmasabb volt, mint bármi, amit azelőtt tapasztalt, és azzal fenyegetett, hogy á
tveszi az irányítást. Maddoxnak nem volt szüksége még egy olyan erőre, ami pattanásig feszíti amúgy is zaklatott idegeit.
Ashlyn csak olyan... bájos volt. Olyan bájos, hogy szinte fájt ránézni. Bőre puha volt és sima, mintha fahéjat mártottak volna egy mézescsuporba, és nyalogatnivaló krémmé keverték volna. A szeme ugyanolyan mézszínű volt, és olyan riadt, hogy a férfinak
belesajdult a szíve. Soha nem látott még halandó tekintetet ilyen elgyötörtnek, és nem érezte ezt a furcsa hasonlóságot, amit nála.