(18+) The Lord's

Második

Aprócska, vörös topot viselt és egy rövid, fekete szoknyát, amely alig takarta el a bugyiját. Magas szárú, koromfekete csizma fedte a vádliját.
Azután végül egy arc is megjelent, és Ashlyn azon kapta magát, hogy megpillantja a báj megtestesülését. Olyan tökéletes, magasztos és fenséges arcvonásokat látott, hogy azok
csakis egy istenéi lehettek. – A barátod, fogva tartód, vagy ilyesmid meséket említett, igaz?
Ez most egy érzéki csalódás, vagy igazi a nő?
– Igen.
– Akkor már tudod a választ. Gondolj a történetekre. – összevonta a szemöldökét. Megnyalt egy világos rózsaszín nyalókát. – Mire tanítottak?
Elég nekem a valóság, gondolta Ashlyn.
– Hogy keressek egy herceget?
– Fúj. Nem. Gondolkodj, kislány. Vissza akarok menni.
Hová vissza? Mi ennek a lénynek a neve? És miért jött ide, és miért segít neki?
– Azt mondtam, gondolkodj, és bébi, nem úgy nézel ki, mint
aki gondolkodik. Engem méregetsz. Akarsz egy kóstolót, vagy ilyesmi?
Belőle?
– Nem. Persze hogy nem. Vállat vont.
– Akkor azt javaslom, kezdj hozzá.
Jól van, jól van. Gondolkodjunk... Nehéz volt történeteket felidézni, amikor a szökés gondolata így ránehezedett, de valahogy megoldotta. Csipkerózsika meséjében a herceg tüskés
bokrokon és erős indákon verekedte át magát, hogy felébressze szerelmét. A rendíthetetlen ólomkatona tűzön–vízen át küzdött,
még a nagy hal gyomrából is kiszabadult, hogy eljusson kedveséhez. A tizenkét hattyú meséjében a hercegkisasszony
hat évig nem szólalt meg, hogy megszabadítsa bátyjait a borzalmas átok hatása alól.
Ashlyn mindig sóhajtozott ezeken a történeteken, és mélyen a szívébe zárta őket, hogy akkor is eszébe jussanak, amikor egyedül van. Titokban mindig is arra vágyott, hogy egy herceg
bevágtasson az Intézetbe fehér paripán, kapja fel őt, és lovagoljon el vele a naplementében egy olyan földre, amit nem
szennyeznek régi hangok. De a herceg soha nem jött, és ez volt számára a legjobb megoldás, mert így megtanult számítani magára.
– Szóval?
– A mesék az eltökéltségre, állhatatosságra és
áldozatvállalásra tanítanak. Nos, én eltökélt és állhatatos vagyok, de mit áldozzak fel? – Borzongás rázta meg Ashlynt.
Arra fogják vajon kérni, hogy áldozza fel a Maddoxszal való kapcsolatát? Ő volt a mindene. Bár azért, hogy megmentse őt... bármire képes volt. Még – gyomra összeszorult, kavargott –
arra is. – Nem vagyok hercegnő, és az életem aligha tündérmese.
Kuncogás hallatszott.
– Hát, és nem is akarod, hogy az legyen? – Szünet. – Ó, a
fenébe. Közeleg az ellenséged. Gondolkodj azon, amit mondtam, és majd később megtartjuk a kupaktanácsot.
– De hát szinte nem is mondtál semmit!
Eltelt egy másodperc, és úgy tűnt, a levegő tompul, az élet
minden jele eltűnik belőle.
– Most már jobban vagy? – kérdezte hirtelen McIntosh.
Ashlyn szeme kinyílt. Mikor csukta be egyáltalán? Mclntosh a rács másik oldalán állt. Köhögött, most olyan erősen, hogy
kétrét görnyedt tőle. Csak úgy tudott állva maradni, hogy belekapaszkodott a rácsba. Betegebbnek, sápadtabbnak látszott,
mint az előbb.
– Jobban – mondta Ashlyn lágyan. Vajon a láthatatlan istennővel való találkozást csak képzelte?
Mclntosh kinyitotta a zárat, és bebotorkált a cellába.
Köhögve zsebre tette a kulcsot. Nem jutott el a zsámolyig, hanem összerogyott a porban. Eltelt egy perc, kettő. Nem mozdult, nem adott hangot.
– Mclntosh? Jól van?
Végre mozgás. A férfi megrázta a fejét, mintha el kellene oszlatnia valami sűrű ködöt.
– Csak egy kis megfázás – mondta. – A legtöbben elkapták.
– A hátára gördült és felült, közben folyamatosan össze–összerezzent.
Ashlyn a homlokát ráncolta.
– Mennyi ideje jöttünk el az erődből?
– Majd egy napja.
Egy nap? így megbetegedett ilyen gyorsan?
– Korábban egyikőjük sem tűnt betegnek.
– Nem is voltunk azok. – Megint köhögött, és most vér szivárgott a szája sarkából. – Néhányan még betegebbek.
Átkozott téli bacilusok. Pennington meghalt, szegény pára Nos, lehet, hogy szerencséje volt.  Hátrakúszott, míg neki
nem tudott dőlni a rácsnak. Meghalt? Egy közönséges megfázástól?
– Orvosra van szüksége.
Harag villogott a férfi sötét szemeiben, és láthatóan
erőlködnie kellett, hogy össze tudja szedni magát.
– Nekem a szelencére van szükségem. Azok a férfiak
gonoszok, Ashlyn. Pusztán a jelenlétükkel hazugságokat,
fájdalmat, kétséget és nyomorúságot terjesztenek. -Ők az okozói háborúnak, éhínségnek és halálnak. Megint köhögött, miközben a zsebébe nyúlt és gyengéden a lány ölébe hajított néhány fényképet. – Azóta küzdünk azokkal a gazemberekkel, amióta az eszemet tudom. A gonosz soha nem alszik.
Ashlyn automatikusan odanézett. És elfogta az undor.
Lefejezett testek, leszakított kéz, vérfolyók.
– Azok a férfiak tették ezt, akiket még mindi védelmezel.
Nem Maddox, gondolta a lány, ahogy másfelől nézett, ő nem tenne ilyet. Nem tudna.
– Azok a férfiak, akikkel én találkoztam, nem világ gonoszságának forrásai. – Hangja ellágyult. Bánthattak volna, de nem tették. Lerohanhatták volna Budapestet, hogy lemészárolják a lakosságot, d ezt sem tették.
A férfi feje oldalra billent, és Ashlyn egy pillanati azt hitte, hogy elaludt – vagy meghalt. Ez nem meg fázás. Nem lehet az.
A szeme láttára jelentek mely vörös himlőfoltok a férfi arcán.
– Mclntosh?
A férfi összerándult.
– Sajnálom. Szédülök.
– Engedjen el. Hadd segítsek. – Hadd szökjek meg.
– Nem. Előbb a kérdések – mondta gyengén Mclntosh. –
Már nem bízom benned.
– Engedjen el, és elmondok mindent, amit tudni akar.
– Már mondtam. Nem bízom benned. Ott volt azokkal a szörnyetegekkel. Megrontottak.
– Nem. Segítettek nekem.
– Én segítettem neked. Én védtelek meg a bánta mázastól.
Adtam neked egy életet, amikor a szüleid is megtagadtak.
– Igen, tényleg segített nekem. – Csak nem úgy, ahogy szüksége lett volna rá. Csak azért segített, hogy hasznot húzhasson belőle. – Most nyissa ki a bilincset, és hadd segítsek én magának.
A férfi lágyan felsóhajtott, de köhögés lett a vége. Amikor a roham lecsillapult, azt zihálta:
– Haza kellett volna menned, ahogy mondtam. De szembeszegültél velem, az őreid pedig nem jelentettek. Mire bemértem a helyzetedet, túl késő volt. Azt kívánom, bárcsak hamarabb odaértem volna, de nem kopogtathattam be csak úgy az ajtón. Tervre volt szükség.
– Bemérte a helyzetemet? Milyen tervre?
– A robbantás. Eltéríteni a teremtményeket, hogy
visszakapjalak. GPS. A karodban.
Úristen. Miatta robbantották fel azt a bombát. A bűntudat könnyei égették a szemét. Az én hibám. Mindannyian meghalhattak volna miatta.
– Nem értem ezt a GPS dolgot. – Alig tudta kiejteni a szavakat, mert egy nagy gombóc nőtt a torkában.
– Nem születésszabályozó, ahogy mondtuk. Chip. Mindig nyomon tudtunk követni. Ashlyn eltátotta a száját, ahogy az elárultság egy újabb
hulláma áradt szét benne. Elárultság, sértettség, düh, és mindez bűntudattal keveredett. Hogy merték?! Soha nem érezte még
ennyire meggyalázva magát. Sírni akart, sikítani akart. Életében először ölni akart.