(18+) The Lord's

Negyedik

Azt azonban el kellett ismernie, hogy a férfiak legalább annyira meglepték, amennyire megfélemlítették. Végül is a fekete hajú, akinek olyan furcsa ibolyakék szeme van, úgy bánt a beteg nővel, Ashlynnel, mintha valami kincs lenne.
Gyengéden ölelte magához. Nem úgy tűnt, mintha zavarná a hányás a tálban, vagy a szobában terjengő szag. Ő csakis Ashlyn miatt aggódott.
Bárcsak lenne egy férfi, aki így bánik vele!
Nem tudta elképzelni, hogy a nagyon is kemény Reyes valaha is ennyire ellágyuljon. Vagy hogy szeretkezés közben gyengéden cirógassa őt. Elméjében azonnal megjelent egy kép róla meztelenül, álló hímvesszővel. Borzongva borította le ezt a képet fekete lepellel. Amikor felé nyúlt és könyörgött, hogy segítsen neki, a férfi megtagadta tőle. Nem fogja elfelejteni, hogy Reyesre nem lehet számítani.
- Mi van, ha ezek a... valamik nem engednek el minket? - kérdezte az anyja fojtott hangon. - Mi van, ha úgy döntenek, hogy megölnek, ahogy meg is beszélték?
Maradj erős. Ne hagyd, hogy lássák rajtad, mennyire félsz te is.
- Megígérték, hogy életben hagynak, ha segítek
meggyógyítani azt a nőt, és én segítettem.
- A férfiak hazugok - mondta nővére felülve. Ginger huszonkilenc évesen aerobikedző volt. Általában nyugodt és kimért maradt. Ám soha egyikük sem került még ilyen helyzetbe, és egyikük sem tudta igazán, hogy kellene ezt
kezelnie.
Egészen eddig átlagos életet éltek, minden reggel elmentek dolgozni gondtól, aggodalomtól mentesen, és azzal áltatták magukat, hogy semmi rossz nem érheti őket. Ezelőtt a legrosszabb dolog, amivel Danikának szembe kellett néznie, a nagyapja halála volt két hónappal korábban. Nagyapja végtelenül kedves ember volt, aki élvezte az életet, és Danika testének minden porcikájában érezte a szeretett férfi hiányát.
Mindannyian érezték.
Azt hitték, remélték, hogy ha eljönnek ide, Budapestre, az majd segít enyhíteni a bánatukat, és közelebb kerülnek ahhoz az emberhez, akit soha többé nem fognak látni. Nagyapa szeretett itt lenni, és mindig arról a csodálatos két hétről mesélt, amit ebben a városban töltött, mielőtt feleségül vette nagymamát.
A csapatnyi szárnyas, gyilkos harcosról nem tett említést.
- Újra és újra átkutattuk a szobát - mondta a nagymama. Ráncos arcán most még több barázda sötétlett, mint általában.
- Csak két kiút van innen: a bejárati ajtó vagy az ablak, de egyiket sem tudjuk kinyitni.
- Miért akarnak bántani minket? - kérdezte Gin-ger. Kék szemében könnyek csillogtak, világos haja is nedves volt a sok sírástól, arcán vörös foltok éktelenkedtek.
Egyikük sem volt szép sírás közben.
- Azt nem mondták - sóhajtott Danika. Atyaisten, micsoda rémálom ez. Mielőtt idehozták volna őket, épp a várnegyedet fedezték fel. Soha nem látott csodálatosabbat, mint ahogy a különféle színes fények csillognak a több száz éves építészeti remekműveken. Festékek és vászon után áhítozott, szerette volna megörökíteni a látványt. És pontosan ezt akarta tenni a szállodában. Festeni.
Ám abban a pillanatban, hogy belépett a szobájába, egy férfi - egy óriás, sebhelyes arcú, sötét hajú, furcsa szemű férfi -szólította meg. Virágillata volt, jutott eszébe Danikának, és ez
az illat valahogy megnyugtatta, még a legnagyobb rémülete közepette is. Ott volt a szárnyas férfi is, csak épp a pólója alá rejtette a szárnyait.
Milyen könnyen felülkerekedtek rajta. Még most is elöntötte a szégyen a gondolatra. Négy nő két férfi ellen, mégis a nők veszítettek, alig került sor küzdelemre. Kiütötték és idehozták őket, majd ebben a szobában tértek magukhoz.
- Talán megpróbálhatnánk elcsenni egy kulcsot az egyiküktől - súgta oda neki Ginger.
Danikának azonnal a sötét bőrű, fekete szemű harcos jutott eszébe. Akárhányszor látta őt, a férfi mindig vérzett. Ügyetlen lett volna? Nem úgy nézett ki, de... Talán fel kellett volna ajánlania, hogy „meggyógyítja" a sebeit. Talán akkor a férfi is kedvesebb lett volna hozzá. Talán akkor segített volna neki, amikor kérte.
Talán megcsókolta volna.
Már maga a gondolat is felizgatta Danikát, a fenébe vele.
- Egy nőnek sem lenne szabad áruba bocsátania a testét a menekülésért cserébe - mondta dühösen magára.
Reyes képe megint megjelent előtte, és azon kapta magát, hogy hozzáteszi:
- De majd átgondolom.