(18+) The Lord's

Harmadik.

-Ki van zárva -mondta Mclntosh, és elfordult. - Lehet, hogy démonok, ahogy né

hány helyi lefestette őket.

-De lehetnek angyalok is, amiknek a legtöbb itt élő ember tartja őket.

-Nem fogod megkockáztatni, Darrow. -

Aztán utasította, hogy pakolja össze a holmiját, és rendelt neki egy kocsit, amely

majd kiviszi a reptérre, ahogy máskor is tette, ha Ashlyn elvégezte a munka rá eső részét, a hallgatózást.

Ez volt az „általános hivatali eljárás", ahogy a férfi szokta mondani, a többi alkalmazottat mégsem küldte haza. Csak őt.

Mclntosh törődött vele és azt akarta, hogy biztonságban legyen,

Ashlyn jól tudta ezt. Végül is több mint tizenöt éve viselte gondját, szárnyai alá vette, amikor csak egy riadt kisgyerek

volt, akinek a szülei nem tudták, hogyan enyhítsék kivételes „adottsággal" rendelkező lányuk fájdalmát. Mclntosh még meséket is olvasott neki, hogy megmutassa, a világ varázslatos és tele van lehetőségekkel, olyan hely, ahol senkinek, még olyasvalakinek sem, mint ő, nem kell furcsának éreznie magát. Noha tényleg gondoskodott róla, Ashlyn azt is tudta, hogy a képessége fontos szerepet játszik a férfi karrierjében, hogy az Intézet feleannyira sem lenne hatékony nélküle, és így ő valamiféle biztosíték Mclntosh szemében. Ezért nem érzett

(akkora) bűntudatot, amikor elszökött, amint a férfi hátat fordított neki.

Ashlyn dermedt ujjakkal újra hátrasimította arcába hulló haját.

Talán időt kellett volna szánnia rá, hogy megkérdezze a helyieket, melyik a legegyszerűbb út a hegyre, de a hangok túl

hangosak, túl bénítóak voltak. Ráadásul attól is félt, hogy az

Intézet egyik alkalmazottja észreveszi tévelygését és visszaviszi Mclntoshhoz.

Talán mégis megérte volna kockáztatni, hogy elkerülje ezt a dermesztő hideget.

Csak egyféleképpen tudhatjuk meg az igazat. Szúrjuk szíven az egyiket, és meglátjuk, meghal-e, mondta egy hang, megragadva Ashlyn figyelmét. Megbotlott egy lehullott faágban, és fájdalmas sóhajjal a földre esett. Éles kövek horzsolták fel a tenyerét, és kiszakították a nadrágját. Hosszú ideig nem

mozdult. Képtelen volt rá. Túl hideg van, gondolta. Túl nagy a zaj.

Ahogy ott hevert, úgy tűnt, végleg elhagyta az ereje. A halántéka lüktetett, és a hangok még mindig bombázták.

Lehunyta a szemét, szorosabbra húzta kabátja hajtókáját és valahogy egy fához vonszolta magát, hogy lekuporodjon a tö

vében. Nem kéne itt lennünk. Mindent látnak. Megsérültél?

Nicsak, mit találtam! Hát nem helyes?

-Hallgass, hallgass, hallgass! -kiáltotta. A hangok, persze, nem figyeltek rá. Soha nem figyeltek rá.

Nem mersz meztelenül áfák közé szaladni. Éhes vagyok. Kaphatok valamit enni?

Hirtelen puffanás és süvítés hallatszott, és Ashlyn szeme azonnal tágra nyílt. Aztán valaki felüvöltött fájdalmában. Egy férfi kiáltása volt, amelyet három másik követett. Jelen. Nem múlt. Huszonnégy év után meg tudta külnböztetni egymástól a kettőt.

Rettegés kerítette hatalmába, és vasmarokkal szorította ki belőle a szuszt. Még a hangok fecsegésén át is meghallotta az émelyítő huppanást. Megpróbált felállni, elfutni, de egy hirtelen léghuzat megakadályozta benne. Nem is léghuzat, jött rá egy pillanattal később, hanem egy penge. Az egész teste megrándult meglepetésében, ahogy észrevette a fakéregből kiálló véres kés markolatát épp a válla felett.

Mielőtt arrébb kúszhatott, vagy sikíthatott volna, újabb süvítés hallatszott. Megint összerándult. Tekintete a másik oldalra

siklott, és egy másik kést vett észre a bal válla felett.

Hogyan? Mi? A gondolatok még ki sem bontakozhattak,

amikor valami kitört a közeli bozótból. Faágak csapódtak egymásnak, szétmorzsolódó levelek lejtettek baljós táncot a levegőben, míg a róluk lehulló hó a talajt permetezte. Aztán a valami átszáguldott egy holdfény megvilágította sávon, és Ashlyn fekete hajkoronát és ragyogó ibolyakék szemeket pillantott meg. Egy férfi. Egy hatalmas, izmos férfi rohant felé eszeveszett sebességgel. Az arckifejezése vadállati

kegyetlenséget tükrözött.

-Ó, istenem -zihálta a lány. -

Állj. Állj!

Hirtelen ott termett a férfi, pont az arca előtt. Guggolva a földhöz szegezte őt, és a nyakát szaglászta.

-Vadászok voltak -szólalt meg angolul, enyhe akcentussal. Hangja ugyanolyan nyers és érdes volt, mint zord vonásai. - Te ki vagy? -

Megragadta Ashlyn jobb karját, és felgyűrte ruhája ujját a csuklóján. Hüvelykujjával megérintette a pulzusát. - Nincs tetoválásod, mint nekik.

Ők? Vadászok? Tetoválás? Jeges rémület futott végig a gerincén. A betolakodó óriási volt, izmos teste fenyegetően magasodott fölé. Fémes szag áradt belőle, ami férfias illattal és melegséggel keveredett, és még valamivel, de azt Ashlyn nem tudta azonosítani.

Ilyen közelről könnyen észrevette a vörös foltot a férfi rideg arcán.

Vér? A csípős szél mintha áthatolt volna a bőrén, egész a csontjáig.