Kitépett lapok // Oneshots [HU]

☆Csillagvárosok ☆ In memoriam Stan Lee

Ez egy rendhagyó oneshot lesz, ami azért íródott, hogy tudjuk elengedni őt. Nem írom ki ezért a szokásos besorolást, az Olvasó (mint OC szuperhős az Univerzumban) elmegy Stan Lee temetésére.

''There is only one who is all powerful, and his greatest weapon is love.'' SL

Felemelted a fejed a sírról és tompa aggyal hallgattad a prédikációt. A lelkésznek nem jelenthetett az, ami nektek. Neki csak egy ember volt, akit meg kell gyászolni, mert egy ember volt: mert volt családja, aki mellette állt, mert ő is valakinek a fia volt, mert egy tartóoszlop volt, ami összeomlása után kérdéses a szerkezet stabilitása. Nem tudott olyan prédikációt adni, ami feloldotta volna a tömény keserűséget. Szipogtál egyet és a tekinteted a melletted álló emberekre esett. Jobb oldaladon áltt Natasha, talpig feketében és vörös arccal. A fehér bőre mellett elütött a vörösség, ami elborította az arcát. Nem szólt egy szót sem a hír óta. Pedig éppen róla nem feltételezted ezt, a robbanékony természete miatt. A tekintetetek találkozott és átsuhant egymáson, benned pedig feléledt egy sírógörcs. Ám el kellett fojtanod, hiszen nem sírhattad ki a vállán magad. Natasha nem sírt, csendben viselte a fájdalmat. Neked Wanda vállán kellett megkönnyítened magad.

- A fenébe. -suttogta Tony a bal oldalodon.

Felé fordultál és bokán rúgtad, hogy kicsit megemberelje magát. Egy temetésen van, nézze meg az ember. Ám tudtad, hogy nem akart rosszat. A sötét fájdalom a szemében erről árulkodik. Tony arca gyűrött volt és a szemei alatt a fáradtság jelei tűntek fel. Érzelmileg leszívta a gyász, talán azért nem tudott figyelni a nyelvére. Nem csak ő festett így.

Végignéztél a fekete gyásznépen, már csak a tény, hogy ennyi emberben egyszerre van ekkora űr, elborzasztott.  A lelkész még prédikált, de úgy ítélted nem sok van még a végéig. Nem akartad lezárni a sírt, nem tudtad csak úgy elvágni azt az erőt, amit Ő adott neked. Megtörölted a szemed és csak hallgattad a hosszúra nyújtott mondatokat.

Az volt a szokás, hogy aki közelebbi hozzátartozó, az megy közelebb a sírhoz. Húzott a szíved, de vonakodva közeledtél a sírhoz. Stan mindenki nagypapája volt, így a tied is.  Mégis, úgy érezted nem érdemled meg mindazt, amit kaptál tőle. Ezek a gondolatok fojtogattak és úgy érezted nem tudsz már első sorban állni. Kibújtál Natasha és Tony közül, hátrább menve úgy döntöttél megállsz Steve mellett. A kezeit összekulcsolva tartotta és látszott, hogy a prédikációt mellett mélyen el van gondolkodva. Úgy érezted könnyítened kell a lelkeden, különben újra erősen könnyek fognak utat törni a szemeidből. 

- Szabad nekem egyáltalán sírnom? - suttogtad, majd a szád elé tetted a kezed, mintegy sajnálva a kimondottakat - Alig ismertem...

Kellett egy kis idő míg feldolgozza a szavaid. A kezét a válladra helyezte és egy gyengéd mozdulatban megsimította.

- Őt mindenki ismerte, ő mindenkit szeretett. - nyugtatott meg Steve - Ne tagadd meg ezt magadtól.

Van jogod gyászolni, és van jogod sírni. Mert te is elvesztettél valakit és emiatt nem kell szégyellned magad. Olyan űrt hagyott maga után, amit nem tudtad hogyan töltsd be. A prédikáció végéig Steve mellett maradtál. Megkönnyítette a szíved bizonyos szinten.

A sírt már lefedték és a lelkész elment, egyedül hagyva a gyásznépet, ami mozdulatlan volt. Mint kőszobrok álltak őrt Stan örök álma felett. Nem tudta senki meddig illő a sír mellett maradni vagy szokás-e ilyenkor szólni valami kedveset a halottról. A gyászos és fájdalmas arcok seregéből megmozdult valaki.

- Fenébe. - szólalt meg Tony.

Mindenki elsápadt. Steve nem reagált, mindenki túl lassú volt, hogy bármit is szóljon.