A vérfarkas és a fiú(VMin)(BEFEJEZETT!)

29.rész

Jimin Pov.:

Újabb kínzó napok teltek el, ugyanis TaeTae még mindig nem mutatott felénk semmiféle életjelet. Ez pedig természetesen egyre jobban megrémisztett mindenkit, hiszen féltünk, illetve teljesen kétségbe voltunk esve, hogy mi lesz ha tényleg nem fog visszatérni hozzánk....? Ugyan próbáltunk pozitívak maradni, de ez egyre kevésbé sikerült. Én és mindenki más is folyamatosan, minden egyes nap bementünk hozzá a kórházba. A sulit azóta is kerülöm, egyedül csak JeongGuk valamint a barátnője, MinAh járnak be az órákra. Én sajnos képtelen vagyok elmozdulni a párom mellől, bármennyire is hangzik betegesnek. A lelkem már kezd tropára menni, főleg a majdhogynem mindennapos sírástól. A baj az, hogy bennem a félelem sokkal nagyobb úr, mint a remény....Félek, hogy elveszítem az életem szerelmét, bármennyire nem akarom. Azonban egy kicsit reménykedek is, bár lehet hogy csak azért, mert már teljesen össze vagyok zavarodva.
Ahogy eljött a reggel, szokásomhoz híven pár perc alatt összekészülődtem, majd indultam a kórház felé. Sajnos ez számomra már egy napi rutinná vált, de nagyon boldog lennék ha végre változna. Komor tekintettel járkáltam az utcákon, mert képtelen voltam mosolyogni.
Nagyot sóhajtva léptem be a hatalmas épület ajtaján, aminek a tipikus büdös szaga rögtön megcsapta az orromat, ami egy fintort idézett elő az arcomra. Szó nélkül mentem a megfelelő emeletre, majd a már jól ismert szobához. Alig hogy lenyomtam a kilincset, valaki hirtelen a kezemre tette az övét. Megugrottam, közben ijedten néztem az illetőre, aki igazából csak az orvos volt.
-Ahh....Megijesztett. - Sóhajtottam, a szívemhez emelve kezeimet.
-Sajnálom, de beszélnünk kell. - Jelentette ki határozottan, aminek hallatán kissé értetlenül néztem rá.
-Történt valami? - Érdeklődtem halkan.
-Ami azt illeti, mostanában nagyon sok a beteg. Nincs elég helyünk, viszont TaeHyung-al együtt rengeteg ember fekszik kómában. Nem tudunk sajnos tovább várakozni arra hogy felkeljenek, különben még több halott lesz. - Mondta el a helyzetet, amit én egyáltalán nem akartam elhinni.
-Ezzel arra akar célozni, hogy Tae-t is le akarják kötni a gépekről? - Tettem fel a konkrét kérdésemet, amire csak egy bólintást kaptam válaszul. -Nem! Nem engedem, hogy TaeHyung-ot lekössék! - Háborodtam fel, egyáltalán nem halkan. Megőrültek ezek??? Képesek lennének életeket eldobni ilyen könnyedén?
-Jimin értse meg, kérem! - Próbált nyugtatni, de én nem hallgattam rá.
-Nem értem meg! Nem fogom engedni, hogy a szerelmemet megöljék a helyhiány miatt! - Emeltem meg a hangomat, miközben a feszültség is egyre jobban nőtt bennem. Lehet hogy az ösztöneim miatt le kellene nyugodnom, na de ilyen hírek mellett hogy a francba higgadjak le?? Képtelenség....
-Mi történt? - Hallottam meg hirtelen párom anyjának a hangját, amire én is és az orvos is ránéztünk. A kis YoonSeok-al a kezében ácsorgott velünk szembe, arca nem tűnt kipihentnek, bizonyára a kisbaba rosszul aludt vagy valami.
-Le akarják kötni TaeTae-t a gépekről. - Mondtam dühösen.
-Hogy mi? - Nézett hitetlenkedve a fehér köpenyes férfira.
-Sajnálom, de nagyon sok beteg van! Többségük kómában van, és kevés az esélyük hogy valaha is felébrednek, illetve a többi betegnek sincsen szabad hely. - Adagolta be anyósomnak a dolgokat, aki úgyszintén csak kikerekedett szemekkel nézett az orvosra.
-Szó se lehet róla, az én fiamat nem fogják lekötni semmiről! - Dühöngött a férfi, amivel én teljes mértékben egyetértettem.
-Most már bemegyek hozzá. - Jelntettem ki határozottan, majd lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Amint beléptem a szobába, meghallottam a gép hangos és gyors csipogását, ezért hamar odaléptem az ágy mellé. Rohadtul lesokkolódtam, mivel párom már nem csak szimplán feküdt....Az arcával grimaszolgatott, a lábai és a kezei egyszer-egyszer megrándultak. -Tae ébredezik! - Kiáltottam fel izgatottan, azonban tekintetemet egy másodpercre sem emeltem el róla. Sőt, inkább még közelebb hajoltam hozzá, így az arcát bámulva vártam hogy végre csoda történjen, és felébredjen. Pár perccel később a gép újra egyenletesen kezdett csipogni, szerelmem pillái pedig egyre jobban mozogtak. Feszülten, na meg persze hevesen dobogó szívvel figyeltem az arcát, hogy vajon mikor fogja kinyitni a szemeit. Esküszöm, szerintem még sosem izgultam ennyire semmi miatt. A percek folyamatosan csak teltek, nekem mégis éveknek tűntek. Végül nagy nehezen ugyan, de sikerült nyitogatnia a szemét, és pár pislogás után kitisztult a látása is.
-Tae.... - Szólítottam meg halkan, mire rám is nézett. Nagyot kellett nyelnem, mivel a sírás folytogatott, ám ezúttal a boldogság miatt, hogy végre felébredt a kómából az én életem értelme.
-J...Jimin.... - Mondta ki a nevemet alig hallhatóan, de én így is boldog voltam. -Mi....Mi történt? - Érdeklődött. Szegénykémen tisztán látszott a kimerültség, valamint hogy a szervezete teljesen le volt gyengülve.
-Nagyon sok vért vesztettél, ezért majdnem három hetes kómába kerültél. - Mondtam el a fontosabb dolgokat. Igen, lehet hogy a kisbaba halálát is el kellene neki mondanom, de nem most. Az őszinte beszélgetésünk még ráér, először csak jöjjön teljesen rendbe.
-És ChanMi? - Kíváncsiskodott az őt megtámadó lány felől.
-Életfogytiglanra ítélték. - Adtam meg neki a megfelelő választ, közben ujjainkat összekulcsoltam. -Annyira boldog vagyok, hogy végre jobban vagy és magadhoz tértél! Már nagyon hiányoztál. - Mosolyogtam vidáman, amire ő is kimutatott egy nagyon halovány mosolyt.
-Ti is nekem. Viszont nagyon fáradt vagyok....Nem baj ha alszom pár órát? - Tette fel félénken a kérdését, amire már muszáj volt felkuncognom.
-Pihenj csak szerelmem, én itt leszek. - Nyomtam egy lágy puszit ajkaira. Több se kellett neki, visszacsukta szemeit, én pedig boldogan néztem ahogyan álomba merült. Hahh....Köszönöm Istenem, hogy meghallgattad az imáimat!
Miután párom újra aludni kezdett, akkor tűnt csak fel, hogy az orvos és az anyósom kint maradtak a folyosón. Gondolom nem akarták őt körbeállni, vagy esetleg felzaklatni TaeTae-t, amit persze meg is értek. Pár perc múlva óvatosan elengedtem a kezét, majd halkan kimentem a szobából.
-Na? Hogy van? - Érdeklődött az anyja, miközben én becsuktam magam mögött az ajtót.
-Most még jól, csak visszaaludt mert fáradt volt. - Sóhajtottam.
-Hála az égnek! - Mondta megkönnyebbülten, mire én csak bólogattam. -Jobb is ha pihen, fel kell készülnie a hírre.... - Motyogta anyósom a száját húzva.
-Igen, de erre most ne gondoljunk....Inkább örüljünk, hogy  végre jobban van. - Mosolyodtam el halványan, amit ő is viszonzott.
-Megfognád YoonSeok-ot egy kicsit? El kell mennem a mosdóba. - Kérdezte, amire én csak hevesen bólogatni kezdtem, jelezve hogy természetesen megfogom a kicsit. Óvatosan odaadta az alvó kisfiút, én pedig úgy vettem át ahogyan ő fogta. Ahogy ránéztem a csöppségre, valamilyen furcsa érzés futott végig rajtam. Olyan aranyos volt, és eléggé hasonlított is a bátyjára.
-TaeTae biztos örülni fog neked. - Suttogtam szélesen vigyorogva a picinek, aki persze meg se hallotta és reagálni se reagált rá, de engem nem zavart.
-Szeretnéd még fogni? - Érdeklődött kuncogva a férfi, aminek hallatán én csak boci szemekkel néztem rá. Soha nem fogtam még csecsemőt, viszont nagyon élveztem. És hiába nemrég veszítettük el a saját kisbabankat, én mégis alig várom, hogy ismét legyen egy vagy több gyerekünk is. Persze nem mondom azt hogy könnyű felnevelni egy kislányt vagy egy kisfiút, de akkor is úgy teljes egy család.
TaeTae szülőjével nagyon jól elbeszélgettünk, rengeteget mesélt párom gyerekkoráról. Néhány eseten jókat nevettünk, és rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok amiért ő iránta vésődtem be. -Na, szerintem mi most megyünk mert YoonSeok-nak még ennie kell. - Állt fel anyósom, én pedig visszaadtam neki a kisbabát. -Majd délután még visszajövünk hozzá, amikor az apja hazaért. - Mosolygott, én meg csak bólintottam egyet. Biztosan az apósom is örülni fog a hírnek hogy a nagyobbik fia felébredt, viszont engem továbbra sem fog bírni.
Miután az anyja elment a kisbabával, én visszamentem a szobába. Alig hogy becsuktam magam mögött az ajtót, már ő is ébredezett. Mosolyogva odamentem hozzá, majd amint kinyitotta a gyönyörű barna szemeit, megpusziltam ajkait. -Tudtál aludni? - Érdelődtem, miközben arcát cirógattam.
-Igen, most már jobb. Csak a sebeim fájnak. - Motyogta, amire én csak bólintottam.
-Azt nem csodálom, eléggé mélyek lettek. - Húztam a számat.
-Gondoltam. - Sóhajtott. Pár perc csend telepedett közénk, amit mondjuk én nem bántam. Boldogan néztem őt, amíg ő a semmibe bámult elgondolkodva. Végül aztán újra megszólalt, így figyelmesen hallgattam mondandóját. -El kell mondom valamit.... - Nézett rám komolyan.
-Mondjad csak, figyelek! - Adtam meg neki a lehetőséget a vallomására, amiről sejtettem hogy mit akar elmondani. Vett egy nagy levegőt, utána belekezdett.
-Az a helyzet, hogy....Nekem anyai ágról van egy eléggé ritka öröklődésem. - Vallotta be a legnagyobb titkát, amit én persze már tudtam, viszont az ő szájából is hallani akartam.
-Tudok róla. A műtéted után az orvos erről kérdezte anyukádat, és mivel én semmit nem értettem, ezért én is megkértem hogy magyarázza el nekem. - Meséltem, aminek hallatán persze ő egyből ledöbbent.
-É....És a baba? - Kérdezte már remegő hangon.
-Elvesztettük.... - Mondtam már én is a könnyeimmel küszködve. TaeHyung-nak nem is kellett több, amint megadtam neki a választ, hangos zokogásba kezdett. Szomorúsága hallatán én sem bírtam tovább, útjukra engedtem könnyeimet. -M....Miért nem mondtad el hamarabb, h...Hogy gyereket vársz? - Kérdeztem szipogva, de persze nem emeltem fel a hangom, mivel ez nem csak az ő hibájából történt.
-Jimin, hidd el hogy én el akartam neked mondani! Csak nem tudtam hogyan tegyem meg....Féltem. Féltem, hogy elhagysz vagy szakítasz velem. Mikor pedig rászántam volna magam, ChanMi megtámadott. - Magyarázkodott.
-TaeHyung, az Istenért....Fogd már fel, hogy csak téged szeretlek! Ha te is a kapcsolatunk elején bevallottad volna, akkor most nem lennénk itt. Én elmondtam neked minden vérfarkasos dolgomat, pedig nekem se volt egyszerű....De bíztam benned. - Fakadtam ki.
-Én is bíztam benned.... - Kezdte el ő is a kiakadását, viszont én közbeszóltam.
-Nem Tae! Te marhára nem bíztál bennem. Ha úgy lett volna, akkor maximum két hét járás után elmondtad volna a dolgokat. - Mormogtam dühösen, majd felálltam. -Tudod én szeretlek, mert mindig melletted voltam....Amíg te kómában feküdtél, én minden egyes nap itt voltam nálad. Az ágyad mellett sírtam és imádkoztam, hogy kelj végre fel. Suliba se mentem, otthon is alig voltam....De nagyon fáj hogy becsaptál. - Mondtam el mindent ami nyomta a szívemet. Csalódottan néztem könnyes, kétségbeesett szemeibe, végül megfordultam és kimentem a szobából. Nem akartam vele összeveszni, de előbb vagy utóbb itt kötöttünk volna ki. Komor tekintettel mentem ki a kórházból, ám mikor elindultam volna hazafele, észrevettem hogy szakadt az eső. Gyorsan előkaptam az esernyőmet, és amint kinyitottam neki indultam az utamnak. A baj csak az volt, hogy nem számoltam azzal hogy régi az esernyőm, szóval eléggé sok lyuk tátongott rajta. Tehát hiába volt esernyőm, ugyanúgy eláztam mintha nem lett volna. Üres tekintettel bámultam magam elé, és néztem a többi embert. Többségük nevetve futott az eső elől, az udvarias férfiak odaadták kabátjukat a nőknek, illetve egy-két párocska szerelmesen csókolózott a zuhogó esőben. Mindenki boldog volt, én pedig ott ácsorogtam összeszavarodva, és csurom vizesen. Fogalmam sincs mit csináljak....Szakítsak vele? De akkor mindketten odalennénk, és én nem akarom hogy miattam legyen szomorú. Ha az eszemre hallgatok, akkor tovább mérgelődöm azon hogy hazudott nekem, azonban ha a szívemre, akkor adok neki még egy esélyt, hogy együtt fel tudjuk dolgozni ezt az egészet. Hahh....Bármennyire is vagyok hülye, de a szívemre fogok hallgatni, hiszen mindenki megérdemel még egy esélyt. Csak abban reménykedem, hogy ezt a döntésemet nem fogom megbánni.

Sziasztok! ☺
Ebben a részben végre elérkeztünk oda, hogy TaeHyung felébredjen. Viszont Jimin-el sajnos össze is vesztek....Nos arra az elhatározásra jutottam, hogy a 30-ik rész lesz a befejező rész. VISZONT! Mivel akadtak még ötleteim ezzel a történettel kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, hogy 2 évados lesz. Tehát ez a 30 rész az első évad, a következő nem tudom hány rész pedig a második évad lesz. Csak annyit mondanék, hogy a következő évadban, már több évvel később fogunk járni. Szóval remélem díjazzátok az ötletemet, és tetszeni fog továbbra is a történet! 😁☺ Na de nem is rabolnám tovább a szót, kellemes olvasást hozzá! ❤❤