A vérfarkas és a fiú(VMin)(BEFEJEZETT!)

2.Évad 6.rész

TaeHyung Pov.:

A napok gyorsan teltek, és időközben a fiaink is gyógyulgattak. Én egyre többet ettem, így a hasam is szépen növekedett. Párommal sajnos nem tudtunk már olyan sokat együtt lenni, mert rengeteget kellett dolgoznia az étteremben. Hát igen, sajnos nem könnyű a szakácsok szakmája, de ettől függetlenül szereti csinálni. A főnököm elhatározására nekem tegnap volt az utolsó napom, azaz mától már nem kell dolgoznom egy jó ideig. Bár ez nekem nem is baj, mert így legalább tudok haladni itthon a házimunkákkal.
Reggel szokásosan Jimin puszijaira keltem fel, amik hatására mosolyognom kellett.
-Már mész is? - Kérdeztem halkan, majd lassan kinyitottam álmos szemeimet.
-Igen sajnos. - Sóhajtott, közben gyengéden a hasamra simított. -Mikor kell mennünk ultrahangra? - Érdeklődött.
-Még nagyjából két hét. De a kicsik fordulásától függ, hogy megtudjuk-e a nemüket vagy sem. Mert ha befelé fordulva fekszenek a pocakban, akkor nem igazán fog kiderülni. - Magyarázkodtam. Egy nagy bólintással jelezte hogy mindent ért, majd ajkaimra hajolva megcsókolt. Ajkaink mozgása közben a kezét egy pillanatra sem vette le a hasamról, csak lágyan cirógatta bőrömet, ami nagyon is jól esett. Megnyugtatott a közelsége, bár tudtam hogy csupán pár percig lehetünk így, mivel mennie kellett dolgozni. Én azonban ennek a kis időnek is nagyon örültem, mert szerettem a közelében lenni.
-Sietek majd haza. - Suttogta ajkaimra, miután megszakadt a csókunk a levegőhiány miatt.
-Rendben. - Mosolyogtam még fáradtan. -Megyek, csinálok neked kaját, aztán nekiállok a napnak. - Sóhajtottam. Ezután mindketten kikeltünk az ágyból, és amíg párom ment készülődni, addig én lebattyogtam a konyhába. Csináltam neki valami finomat, utána a reggelinek álltam neki. Alig tíz perccel később odajött hozzám, elrakta az ebédjét majd ment is. Miután én is készen lettem a gyerekek reggelijével, felkeltettem őket. Persze a reggel a szokásos kis hisztivel kezdődött, miszerint nem akartak oviba menni. Nem idegeskedtem a dolgon, mivel már abszolút hozzászoktam. Szépen lassan felöltöztettem őket, utána lementünk a konyhába reggelizni. Szó nélkül falatoztunk mind a hárman, majd a fürdőben megmostam a maszatos arcukat, és a fogainkat is megmostuk. Mihelyt teljesen készen lettünk, elindultunk az óvoda felé. Mivel egyenlőre még egy kocsink van, ezért gyalog mentem velük. Amúgy se volt olyan messze, csupán tíz percnyire.
-Anya! - Szólalt meg hirtelen JiHyung, amire kíváncsian ránéztem.
-Mondjad kisfiam! - Mosolyogtam.
-Biztos hogy lesznek kistesóink? Hiszen még nem is olyan nagy a hasad....És fiú is vagy. - Tette fel kérdését értetlenül. Váratlanul ért ez a kérdés, hiszen nem tudtam hogy két négy éves kisfiúnak, mégis hogyan magyarázzam el ezt a komoly dolgot.
-Ömm...Ahh kicsim, tudod ez nem egy egyszerű téma. Majd ha kicsikét nagyobbak lesztek, akkor majd elmagyarázzuk nektek apával. - Nyöszörögtem ki nagy nehezen a szavakat, nem túl hangosan, mivel nem akartam hogy bárki más is meghalljon minket. -De lényeg a lényeg, hogy tényleg lesznek kistestvéreitek. A hasam pedig azért nem olyan nagy még, mert nagyjából csak egy hónapja növekszenek bennem a kicsik. - Magyarázkodtam, közben igyekeztem olyan szavakat használni, hogy ők is megértsék. Ezután már nem is kérdezősködtek, így az út maradék részében ismét csendben sétáltunk egymás mellett.
Hamarosan megérkeztünk az épületbe, amiben már egyre több gyereket öltöztettek játszós ruhába a szülők. Meglepő módon nem mi vagyunk az egyetlen meleg szülők, még talán két pár van akik szintén idehozzák a gyereküket. Csak nekik nyilván örökbefogadott van, nem vérszerinti mint nekünk.
Odamentünk a napocska és kutyus jelekkel díszített szekrényekhez, majd én is nekiálltam átöltöztetni játszós ruhába a fiúkat. Amint készen lettem velük, a megfelelő csoporthoz vezettem őket.
-Üdvözlöm, Mr.Kim! - Mosolygott rám szélesen az egyik fiatal óvónő, enyhén meg is hajolva.
-Jó reggelt! - Viszonoztam mosolyát, illetve a meghajlását is. -Legyetek jók fiúk, fogadjatok szót az óvónéniknek! - Néztem az ikrekre, akik csak bólintottak egyet. Egy ölelés és puszi után elköszöntünk egymástól, valamint én az ajtóban ácsorgó nőtől is, végül hazaindultam. Ilyenkor mindig olyan nehéz őket ott hagynom, mert nagyon szeretem őket. De kötelességem más gyerekek közé vinnem őket, hiszen csak így tudnak hozzászokni a közösséghez.
Amint hazaértem, benéztem a postaládába, ugyanis nálunk korán jön a postás. Találtam is egy levelet, azonban még nem olvastam el, mert bent a nappaliban szoktam mindent elolvasni. A kezemben fogva a levelet mentem be a házba, majd leültem a nappaliba és kibontottam a levelet. Furcsa módon nem találtam rajta semmi aláírást vagy nevet, pedig tudtommal rá szokták írni. Bár az is lehet hogy elfelejtette az illető, vagy nem tudom. Megrántva a vállamat kezdtem el olvasni a levelet, hátha az írásból vagy esetleg a fogalmazásból rájövök, hogy kiről lehet szó.

"Idefigyelj te idióta nyomorék! Ha nem adod vissza nekem azt, amit elvettél tőlem, akkor nagyon csúnyán megjárod! Ismerlek, tudom hol élsz, tudok rólad mindent. Addig nem nyugszom, amíg nem térdelsz a lábaim előtt! Gondold meg jól a döntéseidet, mert nem leszek türelmes!"