A vérfarkas és a fiú(VMin)(BEFEJEZETT!)

2.Évad 13.rész(+16)

TaeHyung Pov.:

A lábaim már sajogtak az ostor ereje miatt, és a zokogásom se maradt abba. Hiába nem csináltak velem még olyan durva dolgokat, de nekem már ez is borzasztóan sok volt. Féltem hogy a sok stressz miatt el fogok vetélni, azt pedig nem akartam. Elég volt az első kisbabánkat kegyetlen módon elveszíteni, ha a lányainkkal is megtörténne ez, azt már biztos hogy nem élném túl.
-Ahh....Ez az ostor már nagyon unalmas. Valami más kell, amitől jobban szenved a nyomorultja. - Sóhajtozott ChanMi.
-H...Hiába próbálsz m...Megölni, Jimin jön és kivisz innen! - Dadogtam remegő testtel és hanggal, miközben felnéztem undorító szemeibe. Azonban a mondandómra csak hangosan felkacagott, majd kivett a táskából egy macsétát, aminek láttán tekintetem rémültté változott. Most már úgy érzem, hogy az a csepp kis reményem is elszállt azzal kapcsolatban, hogy túl fogom élni ezt az egészet. Ha azokban a táskákban csak ilyen kínzó dolgok vannak, akkor bármi miatt meghalhatok. Elvérzek, összeszedek valamilyen fertőzést, megesznek a férgek vagy a rágcsálók....Bármi megtörténhet. ChanMi-nak csak az a lényeg, hogy én végleg távozzak az élők sorából, és ezt bármivel képes elérni.
-Jimin nem fog idetalálni, ugyanis nagyon messze vagyunk Szöul-tól. Add fel a reménykedést, nincs értelme! - Vigyorgott a képembe, közben lassan visszalépkedett hozzám. A macsétát pillanatok alatt a nyakamhoz tartotta, én pedig a levegőt kapkodva bámultam a tárgyra. Úgy éreztem, nekem ez sok volt. Kimerültem testileg és lelkileg is, már tényleg úgy érzem hogy nekünk a lányainkkal befellegzett. Szeretem Jimin-t, egyszerűen elmondani nem tudom hogy mennyire boldog vagyok amiért vele tölthettem ezt a jó pár évet, illetve hogy tőle lettek gyerekeim. El szerettem volna mondani neki, hogy mennyire jó pár és családapa is egyben. Nála jobb élettársat, szerelmet, valamint a későbbiekben talán férjet el se tudtam volna képzelni. -Annyira irritáló az ocsmány képed, hogy szívem szerint most azonnal elválasztanám a fejedet a nyakadtól. De mivel azt akarom hogy te is úgy szenvedj, mint eddig én, ezért nem teszem meg. - Mondta elgondolkozva, ám ez engem egy cseppet sem nyugtatott meg. Az éles eszköszt lassan elemelte a nyakamtól, azonban a hegyével egy függőleges vonalat húzott az államon. Mondanom sem kell, eszméletlenül fájt, és éreztem, hogy a vérem is folyni kezdett. -Ne izgulj, nem csak innen fogom kiontani a véred! - Vigyorodott el elégedetten, ami rohadtul idegesített. Szinte vicsorítva néztem rá, viszont nem mozdultam meg, ugyanis egyetlen rossz mozdulat, és akaratlanul is elvághatja bármimet.
Az állam után még ejtett rajtam egy pár vágást, én pedig éreztem hogy kezdek szédülni. A kezeimen, és az ostorral alaposan megcsapkodott lábaimon is hagyott egy-két mélyebb nyomot, amiért baromira dühös voltam. Eddig valamennyire szépnek tartottam magam, egy stílusos férfinak, de ezekkel a sebekkel már nem fogom ugyanannak látni magam, mint ezelőtt. Igen, tudom hogy erősnek kell lennem, mivel Jimin is és a gyerekeim is számítanak rám. Viszont ChanMi olyan lelki sebeket okoz nekem, amiket képtelen vagyok hamar feldolgozni. Összetörtnek érzem magamat, egy lelki roncsnak aki folyton csak bajba kerül. Mert végülis ez az igazság....Ha nem titkolózom a párom elől, akkor most nem szenvednék itt a semmi közepén, összekötözött kezekkel és vérző testtel. Azt se tudom, hogy a babák túl fogják-e élni, ezt az egészet. Bár inkább én haljak meg, mint ők. Nekik még lehet egy csodás jövőjük, sikeresek lehetnek az életben, felnőtt korukban férjhez tudnának menni és családot tudnának alapítani. Na de én....Egyre jobban közeledem a harminc felé, van már párom és családom is. Mindenem megvan, szinte nincs olyan dolog amiért küzdenem kellene, persze a lányaink életét leszámítva. -Ahhh....Elfáradtam mára. Gyere WooShin, menjünk aztán majd holnap te is játszhatsz vele! - Kuncogott az az eszement nőszemély, utána a másik volt osztálytársammal együtt magamra hagytak. Az ajtót bezárták, viszont voltak annyira idióták hogy a két táskát bent hagyták. A sebek miatt egy jó darabig képtelen voltam megmozdulni, ami mondjuk nem volt baj, mert így legalább nem tudtak gyanút fogni. El kell innen mennem valahogyan, csak....Nem tudom hogyan.
Bő tíz perc elteltével végül feltápászkodtam a földről, azonban a sok vérveszteség miatt eléggé szédülni kezdtem. Mint egy részeg ember, úgy mentem oda a táskákhoz dülöngélve, majd a hátsómra estem. Összekötözött kezekkel nehéz volt bármit is csinálni, de kénytelen voltam feltalálni magamat. Előre hajolva próbáltam a számmal kiszedni egy éles eszközt, ám ez valahogy nem akart összejönni. Más megoldáshoz kellett folyamodnom, így hát háttal fordultam a táskának, és a kezemet fel-le mozgatva igyekeztem minél hamarabb elvágni a kötelet. Egyre jobban éreztem hogy kezd szabadulni a kezem, a baj csak az volt hogy balszerencsémre én is belevágtam a saját kezembe. Felszisszenve elhúztam onnan a kezemet, azonban így is sikerült kiszabadítanom. A csuklóim is teli voltak zöld, lila illetve kék foltokkal, bár nem is csodálom, hiszen nagyon erősen hátra volt kötve. Feltápászkodva a földről jobban körülnéztem a szobában, és meglepetésemre megtaláltam egy másik ablakpárkányon a telefonomat. Hát ezek tényleg nagyon sötétek....Mondjuk ez nekem nem baj, csak furcsa hogy el akartak rabolni, közben meg nem figyelnek az apróbb részletekre.
A vállamat megrántva felkaptam a telefonomat, majd amennyire csak tudtam, odasiettem az ablakhoz. Semmilyen emberi zajt nem hallottam, ezért igyekeztem úgy kimászni az ablakon, hogy ne verjek nagy hangzavart. Persze a sok üvegszilánk miatt nehéz volt, éppen ezért lassú, és megfontolt mozdulatokat végeztem. Több percbe tellett, mire fel tudtam mászni a széttörött ablak párkányára, de végül sikerült. Mielőtt még véglegesen megszöktem volna, alaposan körülnéztem, ugyanis nem akartam megint bedőlni nekik. Továbbra sem láttam semmiféle mozgást, csupán a tengeri élet zajlott a háztól alig két méterre. Egy hang nélkül lassan lemásztam, utána össze-vissza kapkodva a tekintetemet a legközelebbi sziklatömeg mögé bújtam. Mivel térerőm volt, gyorsan bekapcsoltam a mobilnetemet, és Jimin-t próbáltam meg videóchat-el felhívni. Nem is kellett sokat várnom, hamar felvette a telefont.
-Tae! - Szólított meg kétségbeesetten nézve rám, én azonban nem hagytam szóhoz jutni.
-Jimin, most nincs sok időm magyarázkodni. Csak azért hívtalak fel így hogy megmutassam a környéket, ahova ezek elráncigáltak. Nekem csak annyit mondtak, hogy nem Szöul-ban vagyok. - Hadartam el a lehető leggyorsabban a mondanivalómat, majd megfordítottam a kamerát. Körbeforgattam a telefont, hogy mindent lásson, hátha esetleg tudja hogy hol a búbánatban vagyok.
-Basszus, ezek Busan-ba vittek téged! Akkor ezért nem találtunk téged a városban, sehol.... - Sóhajtozott párom.
-Szólj a rendőrségnek! És....Siessetek kérlek! - Suttogtam, mivel nem akartam hogy meghalljon valaki. Nagyon nehezen, de végül elbúcsúztam szerelmemtől, és újra körülnéztem. Mindenhol csak tenger volt, és tömérdek szikla. Mindegy is, el kell innen tűnnöm, amilyen gyorsan csak tudok. Igaz hogy a fejem sajgott, szédültem na meg fájt is minden végtagom, de nem állhattam meg. Siettem ahogyan csak tudtam, közben folyamatosan néztem hogy nem-e követ valaki. Féltem, hogy bármikor megtalálhatnak, és akkor nekem tényleg befellegzett.
Hosszas botladozás után kiértem a sziklák mögül, így egy homokos ösvénnyel találtam szembe magamat. Fogalmam se volt hogy merre járhatok, de őszintén szólva ez már nem is érdekelt. Gyorsan elkezdtem rajta szaladni, már amennyire tudtam a sérült és fájó lábaimmal. Még mindig nem hallottam vagy láttam körülöttem senkit, éppen ezért is féltem annyira, hogy bármelyik percben kiugorhat elém akár ChanMi akár WooShin. Lehet hogy csak én hiszem azt róluk hogy ennyire idióták, közben meg furfangosan kiterveltek mindent. Sose lehet tudni....Rettegtem egyszerűen, mert nem akartam visszakerülni abba a gusztustalan romos épületbe. Ja, és persze a beteg játékaikat se akarom tovább elviselni.
Nagyjából fél órás barangolás után kiértem Busan városába, aminek láttán egy kicsit megnyugodtam. Igaz gőzöm se volt hogy az a két barom hol tartózkodhat, de keresni szerettem volna egy ideiglenes búvóhelyet. Jimin-t és a rendőröket ismerve, legkésőbb holnapra itt lesznek értem, feltéve ha addig ChanMi és WooShin nem találnak rám.
Mint egy róka aki csirkéket próbál az odújához csempészni, úgy lopakodtam a házak között. A lábaim még mindig borzasztóan fájtak, aggódtam hogy sok kosz és szennyeződés ment bele a sebekbe, amik miatt akár súlyosabb fertőzéseket is elkaphatok. Ezek a dolgok nem játékok....Csak ezt ugyebár az a hülye liba nagy ívben leszarja, mert neki csak az lebeg a szeme előtt hogy engem halálra kínozzon. Nagyot sóhajtva újra körülnéztem, de ez nem is volt baj, mert észrevettem egy olyan fát, aminek eléggé érdekesen nőttek az ágai. Ez annyit jelent, hogy gond nélkül el tudtam benne bújni. Nem is haboztam tovább, odasiettem hozzá, majd egy utolsó körültekintés után úgymond belemásztam. Még az a pár darab kis bogár sem érdekelt, mert végre biztonságban éreztem magamat. Oké, nem annyira mint otthon Jimin karjai között, de azért valamennyire megnyugodtam. Próbáltam úgy befészkelni magamat, hogy kívülről ne lásson meg senki, illetve a levelek zörgéseit se lehessen annyira hallani. Azért a félelem még mindig bennem volt, éppen ezért nem is mertem lehunyni a szemeimet, bármennyire is voltam kimerült. Hahh....Remélem párom és a rendőrök lassan megérkeznek!

Szép napot! ^^
Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért késtem a folytatással, de ígérem hogy kárpótlásként holnap hozok még egy részt! 💗 Ez pedig csak azért lett +16-os, mert vér van benne, azaz némi kínzás. Mit gondoltok, szerintetek ki találja meg hamarabb TaeHyung-ot? ChanMi és WooShin, vagy Jimin és a rendőrség? Valamint a következő résztől ismét Jimin szemszögéből fognak íródni a részek, még nem tudom meddig. Remélem tetszett, és akkor holnap hozom a 14-ik részt, addig is kellemes olvasást hozzá! ☺💚