A vérfarkas és a fiú(VMin)(BEFEJEZETT!)

28.rész

Jimin Pov.:

A történtek óta minden egyes nap meglátogattam páromat a kórházban, de ő sajnos még nem tért magához. Illetve mivel a suliból az igazgató is és az osztályfőnökünk is keresett, ezért kénytelen voltam nekik elmondani hogy mi történt. Természetesen együtt éreztek velünk, és remélték hogy hamarosan felébred a szerelmem. Azonban egy hét elteltével sem tért magához, így már komolyabban elkezdtünk aggódni. Nem akartam őt elveszíteni, mert abba beleőrültem volna. Tae az egyetlen ember, akire nekem szükségem van, senki más.
Viszont ez alatt az egy hét alatt nem csak szomorú dolog történt....Tae szüleinek ugyanis megszületett a második kisfiúk is, aki a Kim Yoon Seok nevet kapta. Első nevét az apjuk után, míg a másodikat az anyjuk után. Nagyon aranyos a kissrác, meglátszik az arcvonásain hogy párom kistestvére. Szerintem ha végre majd felkel, ő is büszkén fogja nézegetni és fogdozni a kicsit.
Mint eddig mindig, ezúttal is bementem a kórházba, hogy meglátogassam szerelmemet. Már szinte rutinosan indultam a megfelelő szoba felé, ahova aztán be is mentem. TaeHyung azonban még mindig nem tért magához, de én mégis reménykedtem. Nem akartam feladni, bíztam abban hogy hamarosan felébred, és akkor majd újra együtt lehetünk.
Amint becsuktam magam mögött az ajtót, leültem az ágya melletti kis székre, és megfogtam a kezét. A szívem hevesen dobogott, na meg a sírógörcs is kerülgetett, dehát nem bőghettem tovább hiszen az utóbbi egy hétben csak ezt csináltam. Muszáj voltam összeszedni magamat, mivel hála a jó istennek nem vesztette el az életét, így nem történt akkora baj.
-Ugye felébredsz hamarosan? Már nagyon hiányzol.... - Suttogtam neki, hiába nem hallotta. Engem nem érdekelt, csak szimplán untam már szó nélkül ücsörögni mellette. Jó volt hozzá újra beszélni, elmondtam neki hogy mennyire aggódok érte, bár szerintem ez látszik is rajtam. Egy pár puszit is adtam arcára, később pedig ajkaira is. Azonban nem tudtam sokáig egyedül lenni vele, ugyanis ismételten nyílt az ajtó. Szokásomhoz híven odanéztem, viszont ledöbbentem amint megláttam édesanyámat. Tányér nagyságú szemekkel bámultam rá, még az ajkaim is elnyíltak egymástól. -H...Hát te? Mit keresel itt? És honnan tudtad hogy itt vagyok? - Tettem fel sorra kérdéseimet, mivel egyáltalán nem értettem semmit, sőt! Az érkezésére se számítottam.
-Egész héten rossz előérzetem volt, és féltem hogy bajban vagy. Mára nem bírtam tovább, ezért anyai ösztönökre hallgatva ide jöttem először, és meg is találtalak. - Magyarázkodott.
-És....Mit akarsz tőlem? Talán megtudta az egész falka, hogy szabályokat szegtem, és elhatározták a büntetésemet? - Faggattam tovább, ám ő csak a fejét rázta hevesen, jelezve, hogy tévedek.
-Jimin, én csak látni akartalak, fogd már fel! Az anyád vagyok, én szültelek titeket, természetes hogy aggódok a fiaimért. - Fakadt ki halkan, szemeiben mégis megcsillantak a könnyek, ami azért engem is szíven ütött. Amióta az apám és a bátyám megtudták hogy egy emberbe vésődtem bele, ráadásul egy fiúba, azóta nem beszéltem senkivel. Pedig anya nem tett semmit, csak....Én voltam ilyen hülye. -Apád az utóbbi időkben inkább dolgozik, vagy a haverjaival van. A bátyád csak bulizik, és különféle lányokkal enyeleg ami nekem egyáltalán nem tetszik....De mivel olyan mint apád, ezért nem hallgat rám. És mivel te sem beszélsz velem már lassan két hónapja, ezért teljesen egyedül éreztem magamat. Nem akarom elveszíteni a legkisebb fiamat is, értsd meg! - Mondta el minden gondját, ami a lelkét nyomta. Bűnbánóan nézve őt hallgattam panaszkodását, miközben a lelkiismeret furdalásom egyre csak nőtt. Az ősöm és a fivérem miatt szerencsétlen édesanyámat is eltaszítottam magamtól, holott nem akartam. Aish, mekkora egy idióta vagyok!
Nem is gondolkoztam tovább, amint kifolytak szemeiből az első könnycseppek, szorosan megöleltem őt.
-Sajnálom! Nem akartalak megbántani.... - Suttogtam, viszont nehezen tudtam visszatartani a saját könnyeimet is.
Hosszú perceken keresztül csak öleltük egymást, majd amikor anyának sikerült egy kicsit megnyugodnia, elengedtem őt.
-És...Ő lenne a kiszemelted? - Érdeklődött fekvő páromra nézve, aki még mindig kómában volt.
-Igen. De már együtt is vagyunk, csak.... - Kezdtem bele a mondandómba, azonban nem jutottam sokáig. Vettem egy nagy levegőt hogy egy kicsit oldjam magamban a feszültséget, utána folytattam. -Kómában van, már egy hete. - Fejeztem be, de nem néztem anyámra.
-Jézusom, miért mi történt vele?! - Érdeklődött teljesen ledöbbenve, nekem pedig ismételten egy nagyot kellett nyelnem. Hiába, erről soha nem lesz könnyű beszélni.
-Egy új lány osztálytársunk szerelmes lett belém, és múlthéten este mikor TaeHyung-ot kísértem haza, ők össze vitatkoztak. A lány kiakadt, aztán egy késsel többször is megszúrta őt. Én gyorsan kihívtam a rendőröket is meg a mentőket is, és bejöttem a kórházba. - Meséltem el röviden a történteket, amit anyám csak szörnyülködve hallgatott.
-Atya ég....! Hát akkor reménykedjünk, hogy hamarosan felébred. - Sóhajtott, mire én csak bólogattam. Ám ekkor jutott eszembe, hogy ő még szintén nem tud egy csomó dologról. Többek között arról sem, hogy van egy immár sajnálatos módon halott unokája. Na de én ezt hogyan mondjam el neki?? Még én se tudtam teljesen feldolgozni, hogy meghalt a gyermekem úgy, hogy mégcsak a létezéséről sem tudtam. Mindegy, majd ha készen állok rá, elmondom neki.
Mivel anyám kíváncsi volt mindenre ami köztünk történt, ezért elmeséltem neki mindent amióta először megláttam Tae-t. Kicsit furcsa volt rá visszaemlékezni, de ugyanakkor érdekes is, hiszen már lassan három hónapja ismerem és szeretem őt. Nagyon jól elbeszélgettünk, sajnos régóta nem csevegtünk ennyit mint ma, és őszintén szólva ez már hiányzott, neki is és persze nekem is. Amikor pedig a mesém végére értem, megkértem arra hogy párom szüleinek egyenlőre ne mondja el, hogy mi valójában vérfarkasok vagyunk. Hiszen az is lehet, hogy ránk hívnak valakit....Én pedig nem szeretném se magamat, se anyámat, se a falkámat veszélybe sodorni.
A kellemes beszélgetésünk közben viszont hirtelen megszólalt anya telefonja, ezért kénytelen volt felvenni. Telefonálás közben kiment a folyosóra, én pedig visszafordultam szerelmem felé.
-Szerintem ha majd felkelsz, bírni fogjátok egymást az anyámmal. - Suttogtam mosolyogva, miközben nyugodt arcát cirógattam gyengéden. El sem tudom mondani, hogy mennyire hiányzik az hogy megcsókoljam őt. Hiszen azok a puha, édes és dús ajkai pillanatok alatt elveszik az eszemet.
Hosszas gondolkodásom közben anya visszatért, így kíváncsian felé fordítottam a tekintetemet.
-Ahhh....Sajnálom fiam, de vissza kell mennem. Apád már keresett, szóval nem akarom hogy mégdühösebb legyen. - Mondta el a helyzetet, miközben szemeit megforgatta, száját pedig elhúzta. Látszott rajta hogy nem akart hazamenni, bár ezt nem is csodálom.
Bólintottam egyet, majd elköszöntünk egymástól, mivel én még bent maradtam szerelmemnél. Amíg nem volt muszáj, addig nem akartam mellőle távozni, ugyanis bármelyik pillanatban magához térhetett. Legalábbis én reménykedtem abban, hogy előbb vagy utóbb fel fog ébredni. Akkor pedig mellette akartam lenni, mert a párja vagyok, tehát kötelességemnek érzem hogy jóban-rosszban ott legyek neki. Így is, ha minden olyan lesz mint ezelőtt, akkor mindkettőnknek nehéz lesz feldolgoznia a kisbaba halálát, de főleg TaeTae-nek. Mégiscsak az ő hasában növekedett, táplálta rendesen, na meg persze vigyázott is rá. Vagyis gondolom vigyázott rá, mivel TaeHyung-ból nem igazán tudom kinézni, hogy az első gondolata az lenne hogy mindenképp elvetesse a gyerekünket. Ahh...Mindegy. Túlvészeljük, együtt közös erővel, és a jövőbeli kicsikre majd jobban odafigyelünk. Remélem majd azért az ő szülei is megbékélnek nekem, mert nem tudtam időben cselekedni hogy elkerüljem a bajt. Dehát basszus! A fene se gondolta volna, hogy pont egy ilyen lány fog majd gyilkosságot elkövetni, ráadásul a szemem előtt....Azt tudtam hogy valami nem oké vele, de jól álcázta magát, ezért eszem ágába se jutott hogy pszichopatának gondoljam. Csak szimplán egy furcsa lánynak láttam, aki betegesen odavan egy már foglalt fiúért, azaz értem.
Mély gondolataim közben hirtelen kinyílt az ajtó, aminek nyikorgására egyből oda is kaptam a fejemet. JeongGuk és MinAh volt az, ami persze nem lepett meg, hiszen ők is minden nap bejöttek szerelmemhez.
-Jimin, nagyon jó hírünk van. - Mondta vidáman a fiú, aminek hallatán meglepődve néztem rájuk.
-Mi lenne az? - Érdeklődtem.
-Ma felhívtak a rendőrségről, és közölték hogy ChanMi-t börtönbe zárták. Bevallott mindent a tárgyaláson, még ügyvédet se kért. Szóval a kisbaba miatt úgy tűnik, életfogytiglant kapott. - Mondta el a nagy hírt JeongGuk, ami mondanom se kell, igazán meglepett. Oké, azt sejtettem hogy le fogják csukni, na de hogy örökre, azt nem gondoltam volna. Mindenesetre tényleg örültem, és ezt egy megkönnyebbült sóhajjal ki is mutattam. Hála az égnek, eggyel kevesebb gond lesz az életünkben. Bár azért nem iszok előre a medve bőrére, mivel az effajta bekattant emberek bármire képesek. Na mindegy is, most már csak annak örülnék a legjobban, ha végre szerelmem is felkelne. Szükségem van rá, nélküle nem olyan jó az életem, sőt....Sokkal rosszabb. Újra vele együtt akarok nevetni, csókolni és ölelni akarom. Emlékek hadait akarom vele összegyűjteni, hogy majd legyen miket mesélnünk a gyerekeinknek, és később az unokáinknak. Kérlek Tae....Ébredj fel, mert....Szükségünk van rád!

Szép napot! ☺
Betegségnek köszönhetően volt időm, ezért itt lenne a következő rész, ami igaz hogy nem lett annyira izgalmas, de azért remélem tetszeni fog! 😁 Amint tudom, hozni fogom a folytatást is, addig is kellemes olvasást hozzá! 💗💖💝