A vérfarkas és a fiú(VMin)(BEFEJEZETT!)

2.Évad 15.rész

Jimin Pov.:

Perceken keresztül tátott szájjal, és tányér nagyságú szemekkel bámultam a köpenyes férfira. Még mindig nem értem, hogy honnan tudja az én titkomat....Hiszen neki soha nem mondtam el! De még csak meg se említettem előtte, egy szót nem mondtam a származásomról. Akkor mégis honnan, vagy kitől??
-Pszt, halkan! A kicsik alszanak. - Suttogott az orvos, miközben mutató ujjával jelezte hogy legyek halkabb. Ám engem jelenleg az sem érdekelt, hogy a fiúk elaludtak a kimerültségtől, csak meg akartam végre tudni, hogy mégis honnan tudja hogy vérfarkas vagyok.
-Kérem, mondja el! - Kérleltem, minek hallatán vetett rám egy pillantást.
-Hosszú történet. - Mondta halkan, közben egy pillanatra sem hagyta abba a keze munkáját.
-Ráérünk. - Mondtam már kissé türelmetlenül. Továbbra is összezavarodva, illetve várakozóan bámultam a férfit, aki végül egy nagy sóhaj után belekezdett mondandójába.
-Tudod Jimin, én nem csak azóta ismerlek, amióta TaeHyung-al vagy együtt. Már a születésed óta. - Kezdte el a meséjét, amit figyelmesen hallgattam is. -Én is Busan-ból származom, ahogyan te és a családod is. A szüleiddel akkor ismerkedtem meg, amikor anyukád terhes volt veletek. Akkor még viszonylag kezdő orvos voltam, de ők mégis bíztak bennem ezért hozzám jártak vizsgálatokra. Mivel szokatlanul nagy babák voltatok, azt tanácsoltam édesanyádnak hogy figyeljen oda a táplálkozására. Ő viszont erre csak annyit mondott, hogy a vérfarkasoknál ez a méret természetes. Meglepődtem, de nem ítélkeztem. Amiben tudtam segítettem a szüleidet, valamint a szülést is én vezettem le. Te is és YoonGi bátyád is nagyon aranyosak voltatok, na meg tisztelettudóak is. Azonban pár év elteltével, hirtelen eltűntetek....Hiába hívtam anyukátokat vagy apukátokat, egyikük se vette fel a telefont, így megszakadt a kapcsolatunk. Ezek után romlott a Busan-i kórházban a teljesítményem, szóval kirúgtak. Ekkor jöttem Szöul-ba, hogy új életet kezdjek. Aztán jó pár évvel később újra találkoztam veled, amikor TaeHyung-ot hoztad ultrahangra. Akkor jöttem rá, hogy jól döntöttem hogy ide jöttem. - Fejezte be a meséjét, aminek hallatán én már könnyeket is eresztettem. Hiába, ki voltam készülve....Tényleg szükségem volt már arra, hogy átváltozzak. Nem is haboztam tovább, a szoba közepére mentem, ahol messze voltak tőlem az orvosi eszközök, valamint a többi berendezés is. Egy ugrás segítségével sikeresen átváltoztam, majd leültem a földre. Kicsit jobban éreztem magam, de még nem volt az igazi. Az ablak felé fordulva ültem, fejemet pedig lehajtottam akárcsak egy szomorú kiskutya. Még így is potyogtak a könnyeim, egyenesen le a földre, viszont a lelkem szépen lassan kezdte feldolgozni a dolgokat. Már teljesen kimerültnek éreztem magam, mind testileg, mind lelkileg. Jó pár perc zokogás után végül, odamentem a még alvó fiainkhoz, majd gyengén megnyaltam az arcukat. Igen, ilyenkor én is úgy adok puszit mint a kutyák. Ezután visszaültem az ágy mellé a földre, és tovább néztem a vizsgálatokat. Nem tudtam mit mondani, egyszerűen egy hang se jött ki a torkomon. Lassan harminc év után most tudtam meg az igazságot....Tényleg kezdem úgy érezni, hogy a hátam mögött mindenki szervezkedik valamit, én pedig csak később értesülök.
Az idő lassan az este felé hajlott, a kórházi szoba ablakán tökéletesen lehetett látni a naplementét. Gyönyörű volt, ám ahogy néztem kezdtem ténylegesen elfáradni. Nem sokkal később feladtam az ébrenmaradás próbálkozását, így a földön elfeküdve hunytam le a szemeimet. Hulla voltam, éppen ezért úgy gondoltam hogy nekem is jár egy kis pihenés. Egy-két perc alatt simán be is aludtam, bár gondolom ez az orvost nem zavarta. Útban nem voltam neki, segítsége pedig sose volt, na meg velem se ment volna olyan sokra. Nekem pedig jó volt egy kicsit lepihenni, mert így legalább nem törtem mindenen a fejemet, és nem kerestem a tömérdek kérdésre a választ. Sikeresen kitisztult a fejem, valamint a benne kavargó gondolatok is eltűntek.
Fogalmam sincs hogy mikor, de lassan felébredtem. Testeket is éreztem magamon, ezért körbenéztem. JiHyung és TaeMin vérfarkas kölykökké változva kuporodtak hozzám, így folytatták a szundikálást. Nem piszkáltam őket, hiszen nekik is kijárt a pihenés. Kíváncsian ránéztem az orvosra, aki már papírokat nézegetett.
-Meg is lettek az eredmények? - Érdeklődtem robotos hangomon, aminek hallatán rögtön fel is kapta a fejét.
-Ohh, felébredtél? - Mosolyodott el, ám én válaszul csak egy bólintást adtam. -Igen, amíg ti kipihentétek a fáradalmatokat, addig én elláttam TaeHyung-ot és a kislányokat. - Magyarázkodott. -Olyan súlyos bajok nem lettek, mint anno. Viszont a magzatoknak rengeteg táplálékot kell lejuttatni, ha azt akarjuk hogy életben maradjanak. Mert hát ugye amíg fogságban tartották Tae-t, addig sem ő sem a kicsik nem jutottak ételhez, de még csak italhoz sem. Ez pedig eléggé nagy probléma, de megoldható. - Mondta el a helyzetet, ami egy kicsit megnyugtatott.
-Tehát akkor mind a hárman túlélték? - Érdeklődtem tovább.
-Természetesen. TaeHyung sebeit lekezeltem, azoknak még kell idő hogy rendbejöjjenek, de majd csak hegek fognak maradni. Igaz hogy sok vért veszített, ezért is lett kritikus az állapota. Lényeg a lényeg, hogy hamarosan rendbe fog jönni. - Magyarázkodott, amit kicsit nehezen ugyan, de megértettem. Eközben a fiaink is felébredtek, így mindkettejüknek megnyaltam az arcukat.
-Apa, éhes és szomjas vagyok! - Nézett rám boci szemekkel TaeMin.
-Én is. - Ásított JiHyung.
-Lemegyek a büfébe, és hozok valamit. - Sóhajtottam. -De változzatok előbb vissza, nehogy ebből is baj legyen! Én is visszaváltozok. - Mondtam, ők pedig a kérésemet teljesítve visszaváltoztak emberré. Ezután én is megtettem, majd előkerestem a pénztárcámat. -TaeTae mikor fog felébredni? - Kérdeztem az orvost, mivel hogy ha hamarosan magához tér, akkor neki is jobb lenne ha enne pár falatot, vagy inna pár korty vizet.
-Nem tudom még, de szerintem bármelyik percben felébredhet. - Mondta elgondolkozva a férfi, mire én csak bólintottam. Gyorsan lerohantam a büfébe, ahol szerencsére nem volt olyan nagy a sor. Amint én következtem, elmondtam hogy miket kérek, és fizetés után visszamentem a megfelelő szobába. Szerelmem még mindig eszméletlenül feküdt az ágyon, bár ez nekem nem volt olyan nagy baj, ugyanis mellette akartam lenni amikor felkel. Odaadtam a fiúknak a péksütiket, illetve a kedvenc üdítőjüket is, amiket vettem nekik. Már az én hasam is morogni kezdett, ezért elővettem amit magamnak szántam, és falatozni kezdtem.
-Örülök hogy egy kicsit sikerült megnyugodnod, nem szeretem az embereket idegesen látni. - Mosolygott az orvos, amire nagy szemekkel fel is néztem rá.
-Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam! - Mondtam bűnbánóan, hiszen tényleg szégyelltem magam.
-Ugyan már Jimin, nem tettél semmi rosszat! Ez természetes reakció volt tőled, hiszen napokig aggódtál TaeHyung-ért és a gyermekeitekért, most pedig túl sok információ érte az agyadat. Viszont úgy éreztem, hogy itt az ideje annak hogy elmondjam neked az igazságot. - Magyarázkodott, én pedig eközben elfogyasztottam a kajámat is.
-Én nem hibáztatom magát. Az igaz hogy sok dolog ért, de jobban tette hogy elmondta. - Mosolyodtam el én is halványan. Ezután a kis beszélgetés után azonban, hirtelen nyöszörgéseket kezdtünk hallani. Egyből páromra kaptam a tekintetemet, akinek az arca grimaszban volt. Feléhajoltam de persze nem túl közel, hiszen azért levegőt is kellett kapnia. Szépen lassan elkezdte nyitogatni a szemeit, majd amint tisztult a látása, rám nézett.
-J....Jimin? - Szólított meg halkan, rekedtes hangján.
-Én vagyok az kincsem, itt vagyunk. Rendben van minden. - Mondtam én is kissé remegő hangon, mivel örömkönnyek gyűltek a szemeimben. Boldog voltam, hogy szerelmem végre újra jobban van.
-A b....Babák?? U....Ugye nem...? - Kérdezte ijedten.
-Nyugodj meg drágám, ők is jól vannak! A doktor úr mindent megtett azért, hogy megmentsen titeket. - Mosolyogtam, és nyomtam egy apró puszit a homlokára. -Gyertek fiúk, anya felébredt! - Szóltam nekik még mindig mosolyogva, amire ők fel is pattantak, és az ágyhoz rohantak.
-Anyaaa! - Szólították meg páromat, közben félig ráfeküdtek az ágyra.
-Sziasztok babáim! - Köszönt nekik remegő hangon, kezeit pedig lassan a kicsik hátára helyezte. Szemeiben pillanatok alatt könnyek gyűltek össze, amin nem is csodálkoztam, hiszen nyilvánvalóan Tae-nek is hiányoztak a fiaink. Jó volt őket újra így látni, boldog voltam amiért végre minden megoldódott.
-Felhívom a többieket, hogy most már minden rendben. - Mondtam TaeTae-nek, aki erre csak egy aprót bólintott. Halkan kimentem az ajtón, majd elsőnek HoSeok-ot tárcsáztam, hiszen mégiscsak az ő fiúkról van szó. Amint felvette, elmondtam neki hogy mi a helyzet, és ezt utána megtettem az én családommal is, valamint JeongGuk-ot is felhívtam. Velük már úgyis régen találkoztunk, szóval ideje hogy beszélgessünk egy kicsit személyesen is. Miután mindenkit felhívtam, visszamentem a szobába.
-Sikerült? - Érdeklődött szerelmem.
-Persze. Anyukád és az öcséd hamarosan jönnek, meg JeongGuk is azt mondta hogy jönnek. - Mondtam mosolyogva.
-Akkor Süti biztos leszedi a fejem....Bár meg is érdemlem. - Sóhajtott halkan, én pedig odamentem hozzá.
-Édesem, biztos vagyok benne hogy meg fog érteni. - Simítottam gyengéden az arcára. Lehet hogy volt rajta pár heg, de engem ez se érdekelt, mert számomra így is ő volt a leggyönyörűbb lény a világon. Ha végtagjai sem lennének, még akkor is szeretném őt teljes szívemből. Nekem ő az egyetlenem, senki más.

Sziasztok! :)
Ebben a részben nem csak Jimin, de mi is megtudjuk hogy az orvos honnan tudja Jimin titkát. Valamint TaeTae és a babák is megmenekültek, szóval ismét jóra fordultak a dolgok. Na de vajon meddig? Lesznek még itt izgalmak, szóval megéri követnetek a sztorit. 😘 Kellemes olvasást hozzá! 💖💗💝