A vérfarkas és a fiú(VMin)(BEFEJEZETT!)

2.Évad 26.rész

TaeHyung Pov.:

Az esküvői bulink korán reggelig tartott, ami igencsak meglepett minket, mivel nem számítottunk rá. A mulatás után órákon keresztül rendezkedtünk, majd a kulcsokat visszaadtuk a tulajdonosnak. Ezután fáradtan, de mégis elmondhatatlanul boldogan hazamentünk, hiszen valamikor pihennünk is kellett.
Amint megérkeztünk a házunkhoz, az alvó fiainkat óvatosan kivettük a kocsiból, aztán az ajtót kinyitva a szobájukba vittük őket. Gondosan lefektettük mindkettejüket az ágyukba, végül a saját szobánkba menve mi is nyugovóra tértünk. Nagyon jól éreztük magunkat, ám rendesen el is fáradtunk.
Olyan szinten fáradtak voltunk, hogy már csak a következő napon keltünk fel, bár nem is volt baj, mert legalább kipihentük magunkat.
-Kérsz reggelit édesem? - Kérdezte mosolyogva Jimin, miközben félig felém hajolva nézett barna szemeimbe, hajamat pedig eltűrte.
-Nem, valamiért hányingerem van.... - Sóhajtottam a számat húzva, így neki is hamar lefagyott az arcáról a mosoly, helyét pedig aggodalom vette át. Fogalmam se volt hogy miért lettem ilyen hirtelen rosszul, csak azt tudtam hogy régen éreztem már ilyet. A fejem is fájt, hiába aludtam majdnem huszonnégy órát, valamint teljesen erőtlennek éreztem magamat.
-Akkor menjünk el az orvoshoz. - Mondta továbbra is aggódva, én viszont csak megráztam a fejemet.
-Nem kell. Pihenek meg iszok majd, és jobb lesz. - Motyogtam álmosan.
Nehezen, de végül hallgatott rám, így folyamatosan hozott nekem innit, illetve egy kis kaját is. Igaz étvágyam nem igazán volt, azonban terhesen ennem kellett, ezért magamba tuszkoltam pár falatot. Ezután fel akartam kelni mivel mosdóba kellett mennem, viszont mikor a lábaimra álltam, hirtelen megszédültem és visszaültem az ágyra.
-Hé! Szívem, mi a baj? - Ugrott oda hozzám rögtön szerelmem, arcomat pedig a kezei közé vette. -Úristen, te fal fehér vagy! - Ijedt meg, miközben én már annyira szédültem, hogy szinte kettőt láttam belőle.
-Ny....Nyisd k...Ki az a....Ablakot! - Nyöszörögtem el a kérésemet halkan, ő pedig azonnal teljesítette is. Mihelyt kinyitotta a nagy ablakot, a hűvös szellő pillanatok alatt neki csapódott az arcomnak, egy-két hajszálamat még meg is emelte. Többet akartam ebből a jó friss levegőből, így Jimin segítségével lassan oda mentem az ablakhoz, majd mélyen beleszippantottam. -Ahhh, máris jobb! - Sóhajtottam megkönnyebbülten, a szemeimet is lehunyva.
-A szívbajt hozod rám... - Motyogta párom a fülembe, utána egy lágy puszit nyomott a nyakamra, amitől enyhén megborzongtam.
-Sajnálom, csak pisilni akartam menni! - Mondtam lehunyt szemekkel. Most kivételesen nem zavart hogy esős idő volt, mert így kicsit hűvösebb volt, nem pedig az a fullasztó kánikula.
Perceken keresztül az ablaknál állva, szerelmem mellkasának dőlve élveztem a hűvös szellőt, végül nagy nehezen, de elmentem mosdóba is.
Ahogy telt a nap, kezdtem jobban lenni, az étvágyam is megjött, ezért nem fogtam magam vissza. Amit megkívántam, azt meg is ettem, viszont valami mégis furcsa volt. Sűrűbben jártam mosdóba, mint amennyiszer szoktam. Bár nem szenteltem ennek különösebb figyelmet, be tudtam annak, hogy csak sokat ittam. -Aish, lehet hogy felfáztam.... - Motyogtam páromnak, miközben leültem mellé a kanapéra.
-Hogyan? Nem is vagy mostanában mezítláb. Vagy lehet hogy attól, amikor az ablakban ácsorogtunk? - Kérdezősködött, mire én csak megrántottam a vállamat jelezve, hogy fogalmam sincs. Ám ekkor hirtelen fájdalmakat éreztem a hasamban, így amennyire csak tudtam, összegörnyedtem. -Kicsim, mi a baj? - Ugrott mellém ijedten Jimin, de én nem tudtam semmi értelmeset kinyögni.
-K....Kórház, most! - Nyöszörögtem ki nagy nehezen, neki pedig több se kellett, azonnal összeszedte a fiainkat. Pár perc múlva már a kocsiban voltunk, szerelmem hajtott mint az őrült, miközben én levegőért kapkodtam. Féltem, nem akartam hogy a lányainknak valami baja legyen. De még nagyjából egy hónap volt vissza a születésükig, éppen ezért is voltam annyira tanácstalan.
Viszonylag hamar beértünk a kórházba, azonban a kiszállás már nagyon nehézkes volt. Szerencsére az orvosunk a közelben tartózkodott, így tudott nekem hozni egy hordágyat, amire aztán fel is fektettek. Ezután gyorsan betoltak az egyik terembe, és a kissé már idős férfi egyből kérdezősködni is kezdett.
-Mi a baj, TaeHyung? - Érdeklődött. Mivel én képtelen voltam megszólalni, ezért Jimin elmesélte helyettem hogy mi történt. -Rendben, nincsen semmi baj. Mindjárt nézünk egy ultrahangos felvételt, és akkor kiderül hogy miért történt mindez. - Vázolta fel a helyzetet az orvos, amire párommal csak bólogattunk. A pólómat feltűrve bekent azzal a furcsa cuccal, majd a gépet bekapcsolva elkezdte rajtam mozgatni, így egyből láttuk is a babákat. -Ohh! Nincsen semmi baj, csupán kicsit korábban szeretnének világot látni a kisasszonyok. - Mosolygott a köpenyes férfi.
-Kicsit korábban??? Még vagy egy hónapjuk van a születésig! - Háborogtam.
-Ez igaz TaeHyung, viszont a magzatokat soha nem lehet és nem is szabad megállítani. Ha jönni akarnak, akkor jönni is fognak. - Magyarázkodott az orvosunk, ami nekem egy cseppet sem tetszett. Nem értettem, hogy miért akarnak majdnem egy hónappal korábban megszületni....Viszont kénytelen voltam beletörődni a helyzetbe, így az orvos utasításait követve, lassan átöltöztem a szokásos kórházi ruhába.
-Fiúk, ti most menjetek ki a terem elé, és üljetek le! Mindjárt szólók a mamáéknak. - Utasította a kissé ijedt kicsiket Jimin, ők pedig szótfogadva ki is mentek. Párom hamar lerendezett egy-két hívást, utána ő is felvette a kötelező ruhákat, hogy aztán mellém lépve biztasson. Még mindig borzasztóan fájt amit műveltek bennem, ráadásul a java még hátra volt. A fehér köpenyes férfi gyorsan előkészített mindent, amire szüksége volt ahhoz, hogy a lányainkat világra hozza.
-Most kapni fogsz egy érzéstelenítőt. - Mondta kedvesen, utána belém is szúrta azt a vackot, aminek érzésére felszisszentem. Na igen, ez az egy dolog az, amit utálok a terhességben....A császáros szülés.
Az injekció után nem sokkal már szerelmem kezét se éreztem, pedig eléggé feltűnően szorongattam.
-Nyugi édesem, itt vagyok! Ügyes vagy, menni fog! - Biztatott Jimin, viszont én képtelen voltam megszólalni, csak levegőért kapkodtam. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen az egészen, hogy utána már csak a lányainkat tarthassam a kezemben.
Remegtem egész testemben, az izzadtságcseppek is végigfolytak szinte minden végtagomon, valamint a szívem is dobogott mint az őrült. Kívülről úgy nézhettem ki, mint aki megveszett, pedig éppen csak szülni készültem. Az érzéstelenítő hatására teljesen elkábultam, homályosan láttam és a hallásom is egyre jobban tompult. Furcsa érzés volt újra átélni, mivel legutóbb a fiaink szülésénél éreztem így magam, dehát az már több éve volt.
-Ezt érzed? - Nézett rám kérdően az orvos, viszont a kérdését is nehezen tudtam felfogni. A fejemet rázva jeleztem hogy nem, konkrétan semmit nem érzek. Olyan volt, mintha egy életre lebénulttá váltam volna, annyi különbséggel hogy tudtam használni a végtagjaimat. A férfi a válaszadásom után folytatta a dolgait, és elkezdte alul felvágni a hasamat. Talán még jobb is volt hogy nem láttam a lenti munkálatokat, mert nekem az ilyesmikhez abszolút nincs gyomrom. Persze, szép dolog a szülés, csak nem számomra hanem inkább a nőknek. Bár ha nő lennék, még akkor is félnék ettől az egésztől. -Kis időbe fog telleni, de hamarosan kint lesznek. - Jegyezte meg az orvos, ám én nem szóltam semmit, csak tűrtem és vártam. Szerintem az az egyik nagy szerencsém, hogy természetes úton nem tudok szülni, ugyanis az sokkal de sokkal több ideig tart.
Hamarosan meghallottam az egyik kicsi sírását, ezért lassan Jimin felé néztem. Mivel ketten voltak, így az idősebbik babát a köpenyes férfi átadta páromnak, aki örömkönnyekkel a szemeiben átvette lányunkat. Picit még gyönyörködött benne, majd az orvos utasítására elvágta a köldökzsinórt. Ezután óvatosan meg is tisztogatta, végül egy törölközőbe bugyolálva odahozta hozzám. Sajnos én még mindig nehezen tudtam felfogni a történteket, mivel eléggé erős érzéstelenítőt kaptam. Fáradtan rámosolyogtam a kis csöppségre, azonban ennél többre nem futotta az erőmből.
-Megvan a másik is? - Érdeklődött szerelmem, kíváncsian nézve az idős férfira.
-Igen, pont most szedtem ki, viszont úgy tűnik, hogy újra kell élesztenem. - Sóhajtott kissé frusztráltan, aminek hallatán mindketten megijedtünk.
-Hogy mi?! Ugye nem halt meg?? Miért nem sír? - Tette fel sorra aggódó kérdéseit párom, miközben az orvos előkészült a másik lányunk megmentéséhez.
-Jimin, kérlek nyugodj meg! Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, de a pánikolással nem segítesz. - Mondta a férfi, mire szerelmem csendben is maradt, azonban kétségbeesett tekintetét továbbra is a kisebbik lányunkon hagyta. Őszintén szólva én is nagyon féltem, viszont ebben a helyzetemben semmit nem tudtam volna tenni, csak reménykedni hogy nem veszítjük el. A légkör ismét feszült volt, mindenki síri csendben várta, hogy a kicsi végre felsírjon. A fehér köpenyes férfi türelmesen végezte a dolgát, bár azért rajta is látszott az ijedtség. Nem is volt csoda, hiszen az ő számára is hatalmas trauma, ha bármely szülő kisbabája életét veszti.
A másodpercek kínzó lassúsággal teltek, még egy perc is legalább egy évnek tűnt. Lassan pedig kezdtem feladni a reményt, hogy két kislány helyett csak eggyel megyünk haza. Kérlek Istenem, ne tedd ezt velünk! Most, hogy végre ismét boldogok lettünk, ne legyenek rossz időszakok, elég volt már belőlük. Én semmi mást nem szeretnék, csak egy nagy és boldog családot, amiből a kisebbik lányunk sem hiányozhat.

Sziasztok! :)
Megérkeztem a folytatással, aminek a történései át fognak csúszni a következő részbe. Mivel nem szülésznek készülök, ezért nem írtam le annyira részletesen a szülést. 😀 Azért remélem tetszeni fog, szóval kellemes olvasást hozzá! ☺💜💚💙