A vérfarkas és a fiú(VMin)(BEFEJEZETT!)

2.rész

TaeHyung Pov.:

Egyre beljebb lépkedtünk a nagy sötétségben, mikor hirtelen egy reccsenést hallottam a hátam mögül. Villám gyorsasággal fordultam a lámpával hátra, amikor megláttam JeongGuk ilyedt arcát.
-Bocsi! - Suttogta, mire én csak megforgattam a szemeimet.
-Próbálj meg csendben lenni! Nem szeretnék semmilyen vadállatnak az áldozata lenni.... - Mondtam morcosan, majd szép halkan tovább mentünk az erdő mélyébe. A következő pillanatban éreztem, ahogyan barátom szorosan hozzám bújik miután meghallotta egy madár hangját. -Süti....Ez csak egy madár. Ne ijedj meg mindentől! - Sóhajtottam.
-Pont te beszélsz, aki az ág reccsenésétől majdnem szívrohamot kapott? - Vágott vissza durcásan.
-Az más. Azt bármi csinálhatta volna rajtad kívül, de egy madárhangot általában csak egy madár tud kiadni. - Magyarázkodtam.
-Jóóóó mindegy, inkább menjünk tovább! - Legyintett, majd indultunk is még beljebb.
Még jó hogy hoztunk magunkkal lámpát, ugyanis a vak sötétségben a fák kiálló gyökereitől és néhány nagyobb kőtől szinte percenként estünk volna hasra. Próbáltunk minél csendesebben lépkedni, nehogy felriasszuk az állatokat. Azonban így is tökéletesen hallottuk, hogy valami mozgolódott egy tőlünk alig egy méterre levő bokorban. JeongGuk-al egyből odavilágítottunk a zseblámpákkal, majd megkönnyebbülten realizáltuk hogy csak egy nyúl volt ott.
Ahogy tovább sétáltunk hirtelen olyan érzésem támadt mintha valaki figyelt volna, ezért hátranéztem többször is, de senkit és semmit nem láttam.
-Mi az Tae? Miért nézegetsz mindig hátra? - Nézett rám aggódón JeongGuk.
-Nem tudom....Olyan érzésem van, mintha valaki vagy valami figyelne minket. - Mondtam el a nyomasztó, frusztráló érzést amit belül éreztem. Azonban hiába nem láttam senkit és semmit, az érzés nem múlt el. Továbbra is nézelődtem aminek meg is lett a következménye, ugyanis nem vettem észre hogy előttem egy rohadt nagy gödör van, ezért ügyesen belecsúsztam.
-TaeTae hova tűntél? - Hallottam meg barátom ijedt hangját.
-Süti ne gyere tovább! Előtted van egy bazi nagy gödör, amibe beleestem. Próbáld meg kikerülni, én is mindjárt megpróbálok kimászni. - Figyelmeztettem, miközben körbenéztem hogy hol tudnék kiszabadulni.
-Rendben, de nem kell segítség? - Kérdezte aggódón.
-Nem kell köszönöm, menni fog egyedül is! De ha baj van, szólok. - Mosolyogtam, bár ő ezt nem látta. Újra körbenéztem hogy találjak egy gyökeret vagy egy nagyobb követ vagy bármit, aminek a segítségével vissza tudok menni a föld tetejére. Viszont ahogyan a gödör másik végébe pillantottam, egyszer csak két vörös szempárt pillantottam meg. Mondanom se kell a pulzusom rögtön az egekbe szökött, a szívem szinte kiugrott a mellkasomból, a levegőt pedig szinte kapkodtam. Nagyon meg voltam rémülve, hiszen nem láttam rendesen hogy mi az, a zseblámpát szorongató kezem pedig nem volt hajlandó megmozdulni. Egyszerűen le voltam sokkolódva, és rettenetesen féltem hiszen egy erdőben bármelyik vadállat rám támadhat vagy bárkire, aki ott tartózkodik.
-Hyung! Minden oké? - Hallottam meg JeongGuk aggódó hangját, mielőtt azonban válaszoltam volna neki, nyelnem kellett egy nagyot hogy valamennyire lenyugodjak.
-I...Igen. - Dadogtam, közben pedig le nem vettem a szemeimet arról a két vörös szemről. Nagyon féltem mert nem akartam hogy rám támadjon, ezért szinte mozdulni se mertem. Egy rossz mozdulat, és akár vége lehet mindennek....
Pár perc után viszont a rejtéjes lény elindult abba az irányba, amerre mi is mentünk volna tovább. Amikor megmozdult próbáltam gyorsan rávilágítani hogy láthassam mégis mi a csuda hozta rám ennyire a szívrohamot, de nem láttam teljesen. Csupán annyit sikerült kiderítenem, hogy valamilyen szőrös állat lehetett. Talán egy medve? Áhhh nem....Ahhoz túl kistestű volt. Meglehet hogy egy róka volt csak, bár nem hinném hogy az annyi ideig bámult volna. Na mindegy, a lényeg csak az hogy ne támadjon ránk semmi. Jó lenne épségben hazaérni, amivel megúsznánk a szülők aggódását és kioktatását.
Mihelyt újra tudtam észszerűen gondolkozni, egy pár kő és gyökér segítségével sikerült végre feltornáznom magamat a felszínre, ahol a barátom már türelmetlenül várt engem.
-Na végre! Azt hittem már sose találsz ki. - Mondta hitetlenkedve. Nem volt időm válaszolni, ugyanis JeongGuk háta mögött ismét megláttam a vörös szemeket. Azt hittem hogy csak hallucinálok, ezért többször is megdörzsöltem a szemeimet, amit barátom nem tudott hova tenni. -Mi történt? Por ment a szemedbe? Vagy egy bogár? - Kezdett el kérdezősködni.
-Nem, dehogy. - Ráztam a fejemet. -Azt nézd, ott! - Mutattam a szempár irányába, mire társam oda is nézett. Döbbenten néztük pár percig és észrevettem, hogy ő is úgy reagált rá ahogyan én. Ezúttal viszont nem sokkolódtam le annyira mint előzőleg, inkább felemeltem a zseblámpát és rávilágítottam. Ám a lény túl messze volt, így a fényforrásom nem ért el odáig, ebből kifolyólag pedig alig láttam belőle valamit. Mivel kíváncsiságom hajtott, vettem a bátorságot és elindultam felé.
-TaeHyung mit csinálsz? Ne menj, a végén még rád támad! - Kezdett el aggodalmaskodni halkan barátom, de én nem figyeltem rá csak mentem előre. Meg akartam tudni hogy mi az ami ennyire figyel minket, de ahogy megmozdultam már el is menekült. Ezután már inkább úgy döntöttem hogy nem törődök vele, elkönyvelem magamban úgy hogy csak valamilyen vadállat volt az.
Mivel már egy ideje csak úgy bolyongtunk az erdőben, ezért ránéztem a telefonomra hogy megtudjam, mégis mennyi lehet az idő. Közeledett az éjfél, szóval jó pár órája sétálgattunk már de engem nem zavart, mert a félelem ellenére is nagyon élveztem ezt az egészet. Na meg azért is voltam boldog, mert eddig ilyet még sose csináltam senkivel, és örültem hogy a szüleim is beleegyeztek.
Még pár lépés után hirtelen megálltunk, ugyanis észrevettük hogy egy hegynek a legszéléhez értünk. Fák se voltak már azon a részen, így teljesen tisztán láthattuk a szép éjfekete eget, amin gyönyörűen fénylettek a csillagok.
-Milyen szép! - Ámuldozott JeongGuk barátom, mire én helyeselve bólintottam. Tényleg eszméletlenül gyönyörű volt, főleg úgy hogy még az előttünk elterülő tájat is megvilágították. Igaz hogy nagyon magasan voltunk, de az a szabadságérzet amit ott fent éreztünk az leírhatatlan volt, megérte ennyit sétálni.
Amint a lágy szellő belekapott rövid hajamba, lehunytam szemeimet és élveztem a friss, szennyező anyagoktól mentes levegőt. Úgy érzem, kezdem megszeretni a természetet hiszen nyugodt és csendes, nem pedig hangos és nyüzsgő mint a város. Mikor már kezdtem teljesen ellazulni, hirtelen egy hangos vonyítást hallottunk, amire mindketten felkaptuk a fejünket és döbbenten összenéztünk.
-Ez mi volt? - Tettem fel azonnal a kérdésemet tágra nyílt szemekkel, teljesen lesokkolódva.
-Farkasvonyításnak tűnt. - Mondta JeongGuk elgondolkozva, de az ő arcán is látszódott a meglepődöttség.
-Farkas? Itt? Nem tudtam hogy erre is vannak. - Hüledeztem, mivel nem tudtam hova tenni ezt az egészet.
-Én se, de meglehet hogy vannak. Ohhh várj! - Emelte fel a kezét jelezve hogy várjak, mire én csak értetlenül néztem rá hogy mégis mire kéne várnom....? -Nézd! Telihold van. - Mutatott az égitestre, ami az ég közepén fénylett gömbölyű alakjával. Ennek láttán már mindent értettünk leszámítva azt, hogy mióta vannak itt is farkasok. De nem töprengtünk sokáig, ugyanis a következő pillanatban észrevettük, hogy tőlünk pár méternyire is van egy ugyanolyan kis sziklás rész mint amilyenen mi ácsorogtunk, csak hogy azon a sziklán egy gyönyörű szürkés barnás szőrű állat volt. Nagy szemeivel igézve nézte a kerek holdat, majd újabb hangos vonyításba kezdett. Amikor néztük, teljesen olyan érzésem volt mintha valamilyen filmet néztem volna. Nehezen tudtam felfogni, hogy tényleg egy farkast néztem vonyítás közben, ráadásul élőben.
-Tae....Szerintem induljunk haza. - Motyogta barátom halkan. Láttam rajta hogy fél és teljesen le van sokkolódva, ezért nem szóltam semmit csak bólintottam. A lehető leghalkabban indultunk ki az erdőből, azonban próbáltunk gyorsak is lenni.
Hamarosan már több farkast is hallottunk, így már szinte futottunk. Nagyon féltünk tőlük hiszen vadállatokról volt szó, kitudja hogy hány embert öltek már meg. Én pedig nem akartam egy állatnak a vacsorája lenni, sőt senkinek nem akarok a kajája lenni.
Futás közben JeongGuk megbotlott egy nagy farönkben, aminek következtében elesett és hangosan feljajdult.
-Shhh! - Szóltam rá, hogy ne hangoskodjon. -Jól vagy? Nem ütötted meg magad nagyon? - Kérdeztem aggódón.
-Nem, nagyon fáj a bokám. - Motyogta fájdalmasan sziszegve, miközben én vizsgálgattam a lábát.
-Fel tudsz állni? - Érdeklődtem, mire megpróbálta megmozdítani fájós lábát, de nem tudott ráállni.
-Ahhh....Nem. Nem fog menni. - Rázta meg a fejét.
-Akkor kiviszlek a hátamon. - Mondtam, majd segítettem neki hogy fel tudjon mászni a hátamra. Mihelyt elszenvedtük magunkat, elindultam vele ki az erdőből. Amíg ő világította nekem az utat, addig én csak a földre koncentráltam hiszen nem lett volna jó ha vele esek hasra. Minél hamarabb ki akartunk innen jutni, én azonban elhatároztam hogy sűrűbben is vissza fogok ide jönni, mert ez a gyönyörű farkas nagyon felkeltette a figyelmem.

Sziasztok! ^^ Nos hát sikerült megírnom a folytatást, igaz hogy kicsit rövidebb lett, de azért próbáltam hosszúra és tartalmasra írni :) Remélem tetszeni fog, ha esetleg valamilyen hibát találtok benne, nyugodtan szóljatok és kijavítom!