Egy kunoichi élete Naruto világából

Érzelmek viharában

Kinyitottam a szemem rá néztem a fa egyik ágára.
- Szia Rikutoki! – köszönt nyugodtan
- Gaara... !? – megdörzsöltem a szemeim, mert azt hittem csak az érzékeim játszanak velem.
Leugrott a fáról mellém. Aztán tudatosult bennem, hogy tényleg ő az.
- Gaara! – felálltam. Nem bírtam uralkodni magamon és a nyakába borultam. Majd elengedtem és full vörösen folytattam: - Mégis, hogy kerülsz ide? Ha meglátnak itt, akkor bajod eshet. – hadartam zavartan
- Hokage hívott minket. Segítettünk Narutoéknak, csak nem jártunk sikerrel. Naruto a gyengélkedőn fekszik és gyógyul a sebeiből, amit Sasuke miatt szerzett. – teljesen elpirult, néhány szót nehezen bökött ki
- Minket? Itt vannak a testvéreid is? Meddig maradtok? – kérdeztem izgatottan
- Igen, Temari és Kankuro is itt van. Nem tudom meddig maradunk. – válaszolta zavartan
- Akkor mégis ért valamit, hogy beszéltem Tsunade – samával. Meg kell látogatnom Narutot. Beszélnem kell vele. Remélem később tudunk beszélni. – mondtam mosolyogva
- Én is. Nekem mennem kell beszélnem kell Temarival és Kankuroval. Csak köszönni jöttem. – Ezután el is tűnt, én Narutohoz indultam a kórházba. Az úton Gaara viselkedésén merengtem. Megváltozott, de jó irányba. Elértem a kórházhoz, felmentem Naruto kórterméhez. Bentről hangokat hallottam kiszűrődni:
- Sajnálom Sakura – chan, hogy nem tudtam visszahozni Sasukét.
- Semmi baj Naruto. A fő, hogy életben vagy.
- Sakura – chan megígérem, hogy visszahozom Sasukét. Ez az én ninja utam, megígértem neked.
- Nekem mennem kell Naruto. Mielőbb gyógyulj meg. – Arrébb húzódtam nehogy azt higgyék, hogy hallgatóztam. Sakura véletlenül belém ütközött
- Á Rikutoki – san! Bocsáss meg! Nem vettelek észre. Narutohoz jöttél?
- Semmi baj, igen. Hogy van?
- Rossz bőrben van. Sasuke – kun elleni harcban súlyos sérüléseket szerzett, de nagyon hamar gyógyul és az a lényeg, hogy életben van. Nekem mennem kell. Még egyszer bocsánat!
Beléptem Narutohoz.
- Szia! Látom nem vagy valami jó színben. – mondtam neki mosolyogva
- Szia Rikutoki! Sasuke sincs jobb színben. – mondta vigyorogva
Leültem az ágya melletti székre
- Naruto – kezdtem bele – Nem viselhetsz ekkora terhet a nyakadon. Nem kell megmentened a világot. Sasuke döntött, én is nehezen fogadtam el, de bele gondoltam a helyzetébe. Talán megbékél, ha megküzd Itachival és akkor a faluba is vissza fog térni.
- Látnod kellett volna a gyűlöletet a szemében. A megvetést, a szánalmat. – mondta maga elé merengve, majd rám szegezte a tekintetét - Kifordult önmagából. Vissza kell hoznunk! Köztünk van a helye a faluban.
- De nézz magadra! Súlyosan megsérültél, csoda hogy életben maradtál! – korholtam le
- Meg akart ölni, de mégsem tette meg. Pedig lett volna rá alkalma. – mondta egyhangúan
- Ne rágódj ilyeneken Naruto! Miután felgyógyultál elhagyjuk a falut. Gyakorolnod kell, meg kell tanulnod irányítani a benned rejlő bijuut. – mondtam neki határozottan
- De előtte meg kell erősödnöd. – fűzte hozzá Jiraiya
- Ero – sennin ? –nézett meglepetten Naruto az ablak irányába
- Jiraiya – sensei! – csatlakoztam hozzá
- Most egy kis időre el kell hagynom a falut, amint visszatértem készen kell állnotok az indulásra. Kemény edzéseknek néztek elébe. Addig is sziasztok. – majd hirtelen, ahogy jött, eltűnt.
- Te erről tudsz valamit? – kérdezte tőlem Naruto
- Én is csak annyit, mint te. Pihenjél! Ne csinálj semmi hülyeséget! – mondtam neki lágyan
- De Sasuke után kell mennem! Vissza kell hoznom! – próbált ki kelni az ágyból
- Naruto! De nem ilyen állapotban! Az a legfontosabb most, hogy meggyógyulj! Nekem most mennem kell. Szia!
- Szia!
De makacs... Igaz én is az vagyok, de ennyire nem. Talán jobb lesz így Sasukénak. Ha megmérkőzik Itachival akkor talán megtalálja a lelki nyugalmat. Na mindegy. Hazafelé vettem az utam, elvégeztem a házi munkát. Majd eszembe jutott, hogy nem főztem semmit vacsorára. Mit is egyek? Eszembe jutott, hogy régen ettem rament. Konohában a legfinomabb rament Teuchi főzi, gondoltam megyek és eszek is egyet. Elraktam a pénztárcám majd bezártam az ajtót és elindultam Teuchihoz. Holnapután államalapítási ünnepség lesz a faluban. Tűzijáték és még mindenféle látványos műsort fognak tartani, így a falu utcái már fel voltak díszítve. Már majdnem Teuchihoz értem, amikor a távolban három ismerős alak tűnt fel. Odajöttek hozzám, Temari, Kankuro és Gaara volt az.
- Sziasztok! – köszöntem nekik mosolyogva
- Szia Rikutoki! – köszöntek
- Hogy – hogy egyedül lófrálsz? – kérdezte Temari sejtelmesen.
Zavaromban elmosolyodtam, majd mondtam:
- Elfelejtettem, hogy nincs otthon semmi a hűtőben, így gondoltam leugrok egy ramenra.
- Ezt a szerencsét! Gaara is mondta, hogy épp rament akar enni. Miért nem mentek el együtt? Mi úgysem vagyunk éhesek Temarival. Megettünk egy egész barbecue tálat– bökte finoman oldalba Kankuro az öccsét. Mire ő fülig elvörösödött. Zavartan hozzátettem:
- Nem akarok teher lenni.
- Á szerintem nem vagy teher. Menjetek mi úgyis már fáradtak vagyunk. Gaara hívd meg Rikutoki – chant egy ramenra! – mondta Temari
- Ne utasítgass már! – mondta indulatosan Gaara – Nem is biztos, hogy van kedve Rikutokinak.
- De van kedvem. – vágtam rá gyorsan – Ismerek egy jó helyet. Ha nincs ellenedre, akkor mehetünk együtt.
- Na látod! Akkor mi mentünk is. Jó szórakozást! – integetett Temari
- Sziasztok! – mondta sejtelmesen Kankuro és csatlakozott Temarihoz. Mi zavartan néztünk egymásra, majd kis idő elteltével, mielőtt túlságosan kínos lett volna a csönd. Zavartan megszólaltam:
- Tényleg nem akarok a terhedre lenni Gaara – kun.
- Nem. Nem vagy teher. Meg úgyis itt hagyott ez a két jó madár. Akkor megyünk? – kérdezte zavartan.
- Igen! Gyere, mutatom az utat. – csendben sétáltunk egymás mellett. Mindegyikünk olyan vörös volt, mint a paradicsom. Nem tudtam mit is kérdezhetnék tőle. Csak azt vettem észre, hogy elérkeztünk a rameneshez.
- Megérkeztünk.
- Akkor bemegyünk? – kérdezte. Bólintottam, majd leültünk a pulthoz. Teuchi egyből meg is jelent.
- Á fiatalok! Mivel szolgálhatok?
- Milyen rament kérsz? – kérdezte tőlem Gaara
- Extra tésztásat. – mosolyogva mondtam, lágyan rám mosolygott a szája széléből majd Teuchi felé fordult:
- Két extra tésztás rament kérünk.
- Máris!
Teuchi két gőzölgő extra tésztás rament rakott elénk.
- Jó étvágyat! – mondtuk egymásnak
Csendben megettük a rament. Kezdett zavarba ejtő lenni a csend miközben ültünk az üres tálaink előtt. Teuchi törte meg a csendet:
- Jól laktatok?
- Én igen köszönöm szépen. – mondtam
- Várjátok már a holnaputáni ünnepséget? – kérdezte Teuchi
- Én nagyon, végre nem leszek őrségben. Majdnem minden évben őrségben kellett lennem, vagy küldetésen voltam. – mondtam neki mosolyogva
- Akkor végre Genma el tud vinni a tűzijátékra. – mondta Teuchi
- Sajnos nem, a Hokage mellé van beosztva. Kotetsu meg Izumo nem tudom mikor érnek vissza a faluba. A húgom Nejivel megy. Szerintem majd kiülök egy ház tetőre aztán onnan megnézem a tűzijátékot.
- Nem hívott meg senki? – kérdezte Teuchi
Ráztam a fejem.
- Pedig azt hittem, hogy a falu megmentőjét ostromolják a fiúk. Ne bánkódj Rikutoki, majd eljön azaz idő is.
A válaszom csak egy mosoly volt, így Teuchi folytatta a főzést. Ismét csend lett, majd Gaara megszólalt:
- Mennyibe került a két leves?
- 1000 Jen lesz.
Elővette a pénztárcáját majd megszólaltam:
- Hagyjad csak kifizettem a sajátomat.
- Nem! A vendégem voltál. – mondta egyszerűen
Kifizette, majd felálltunk és elköszöntünk Teuchitól:
- Köszönjük szépen a vacsorát! – mondtam neki
- Köszönjük! Viszlát! – mondta Gaara
- Gyertek máskor is!
A ramenes előtt csak álltunk, majd megszólalt Gaara:
- Én nem tudok aludni. Van kedved... sétálni és ööö beszélgetni? – olyan vörös lett hirtelen, mint a paradicsom
Elpirultam, majd mondtam:
- Én sem tudok. Menjünk ismerek egy nagyon jó helyet, ott nyugodtan tudunk beszélgetni és az egész falut beláthatjuk. – mosolyogtam. Egy halvány mosollyal viszonozta.
Csendben sétáltunk Konoha utcáin. Mindenki igyekezett haza vacsorára, illetve nyugovóra térni. Az ismerősöket figyelembe sem vettem, annyira el voltam merengve a gondolataimban. Igyekeztem, hogy ne nyögjek ki semmiféle hülyeséget. Olyan rég láttam, mindennap hiányzott. Nem akartam semmivel sem megijeszteni, meg nem tudtam, hogy az érzések, hogyan kavarognak benne. De a chakrájából nyugodtságot, békességet éreztem. Mikor legutoljára találkoztunk, akkor nagyon közel kerültünk egymáshoz, de amiket mondott betudható a halál közeli élménynek. Nem merem letámadni, de muszáj megtörnöm ezt a kínos csendet.
- Megérkeztünk. Felmegyünk oda?– mutattam hokagék feje felé - Onnan mindent be lehet látni. – Bólintott. Én felugrottam az egyik háztetőre, majd a másikra és leültem a sziklapárkányra ami a hokagék feje alatt helyezkedett el. Követett majd leült mellém.
- Olyan szép innen a falu. Békés, nyugodt és nem mellékesen mindent be lehet látni, bármi furcsaság történik, vagy rendkívüli azonnal közbe lehet lépni, ha szükséges. – mondtam mosolyogva, majd folytattam: - Nem mellékesen meg a csillagokat és a Holdat innen lehet a legjobban szemügyre venni a falun belül. – kezdtem feloldódni
- Ide szoktál elvonulni? – kérdezte egyszerűen
- A falun belül igen, vagy a házam tetejére. – mondtam mosolyogva – A falun kívül nagyon sok hely van. Azokhoz főleg napközbe járok, hogyha nyugalomra van szükségem, vagy csak a gondolataimba akarok merülni, vagy beszélgetni a bijuukkal.
- Szóba állnak veled?
- Igen. – mosolyogtam és a Holdra szegeztem a tekintettem – Ők az én támaszaim, sosem vagyok egyedül. Tudod mikor elraboltak volt idő mikor féltem. Féltem attól, ami vagyok, ami lehetek, akivé válhatok. Féltem a bennem lakozó erőtől, de idővel megtanultam, hogy nem élhetek félelemben, mert felfog emészteni. Sosem tekintetem úgy rájuk, mint egy átokra, vagy nyűgre. Inkább egy lehetőségre, hogy sosem leszek egyedül. Az elején nem fogadtak el, de kitártam a szívem feléjük, csendben hallgattam őket. Tőlük sosem féltem, mert bármikor elpusztíthattak volna, de nem tették. Amikor kiszabadultam folyamatosan szabadultak fel bennem az energiák, a természetet csak szívtam magamba. Új szintre kerültem, meg kellett tanulnom, hogy az elemek, amik körülvesznek mindegyikét be tudom folyásolni. Nem úgy, mint a barlangban, hogy idéznem kellett. A falusiaknak nem árulták el, hogy mi vagyok, nem járhattam az akadémiára, a korombeliekkel nem tanulhattam, nem edzhettem. Meg kellett tanulnom azt, hogy elnyomjam a chakra mennyiségem és ha szükség van rá hozzá tudjak nyúlni. Figyelnem kellett, arra, hogy nehogy valakiben kárt tegyek. Az első fél év nehéz volt, de a senseieim sosem féltek attól, ami vagyok. Pedig az Anbuban töltött évek alatt gyilkoltam, kémkedtem, megfigyeltem. Két lábon járó fegyvert akartak belőlem csinálni a vének, csak a harmadik és a senseieim nem engedték. A vének csak azt látták, hogy van egy kunoichi, aki rendelkezik az Uchiha és a Senju vérvonallal, belé van pecsételve, mind a kilenc bijuu chakra töredéke, irányítani tudja az összes elemet, áttörhetetlen védőfal technikája van és az idézési technikái rendkívüliek, vagyis adott egy két lábon járó fegyver, egy atombomba, amit a többi falu ellen fel tudnak használni titokban. De szerencsémre, hiába rendelkezek ezekkel a képességekkel nem lettem két lábon járó fegyver. Nem néztek rám megvető szemekkel, csak ők. Az Anbu egy lehetőség volt, az osztag amelyikbe kerültem volt a családom egyik fele. A másik meg a nevelőszüleim a senseieim és a bátyáim. De, hogy ilyenné váltam azt a senseieimnek és a bátyáimnak köszönhetem, hogy óvtak a megvetéstől, megalázástól és saját magamtól. Tudom miken mentél keresztül, mert bizonyos szintig tapasztaltam, illetve szemtanúja voltam Narutonál. De az a szerencsénk, hogy voltak mellettünk emberek, akik elfogadtak. – majd ránéztem - Engem, hogy elzárjanak az akadémiától a kortársaimtól külön tanítottak. Igaz, amit az akadémián oktattak nekem nem vált volna előnyömre, mert a fogságom alatt a tudásom egy juunin szintjére nőtt, így nem is lett volna értelme genninekkel gyakorolnom. – Gaara az eget kémlelve a monológom után elkezdett beszélni, csak törtek fel belőle a szavak:
- Engem a Shukaku miatt nem engedtek be az akadémiára, szörnyetegnek tartottak. Minden hónapban az tartotta bennem a lelket gyerekkoromban, hogy láthatlak és te elfogadsz, mert nem foglalkozol azzal, hogy mi vagyok. Miután apám azt mondta megöltek, kiadta azt a parancsot, hogy meg kell ölnie a nagybátyámnak. Így mikor vele néztem farkasszemet tudatosult bennem, hogy egy két lábon járó gyilkoló gép vagyok, aki csak azért él, hogy Sunagakure bijuuját kordában tartsa. De mivel úgy látták nem tudom irányítani meg akartak ölni. Ezután mindenki félelemmel, megvetéssel, gyűlölettel nézett rám. Nem játszhattam a kortársaimmal, illetve a saját testvéreimet is tiltották tőlem és mindez az apám műve volt. A falu szerette, mint Kazekagét, de sokan féltek is tőle. Még mindig nem találtak megfelelő utódot, akit kijelölhetnének. Igazság szerint nincs is, aki vállalni akarja. – mondta az eget kémlelve
- Így kik irányítják most a faludat? – kérdeztem kíváncsian
- Az öregek.
- Ők adták parancsba, hogy gyertek ide?
- Igazság szerint másik csapatot akartak küldeni, de a Hokage ragaszkodott hozzánk. Azt írta csak akkor hajlandó Sunagakuréval a békével kapcsolatban tárgyalni, ha minket küldenek segítség gyanánt.
Elmosolyodtam.
- Meddig maradtok? Erről tudtok valamit?
- Még egy jó ideig. Most követként vagyunk itt. Igaz, én az ilyenben nem vagyok jó. –válaszolta, majd csendben ültünk tovább egymás mellett a csillagokat bámulva.
- Nézd! – mutattam fel az égre – Olyan szép a Hold. Látod mellette azt a két csillagot?
- Igen.
- Olyan mintha összetartoznának a por miatt.
Csak bámultam a csillagokat, míg egyszer csak azt nem éreztem, hogy nagyon erősen bámulja az arcom, az orrom, a szám és a szemeimet. Hirtelen elvörösödtem. Felé néztem egyenesen a szemébe. Elpirult, majd zavarában lehajtotta a fejét és megszólalt:
- Bocsánat. Csak a szemeid... Olyanok, mint a csillagok, úgy ragyognak. Igaz a csillagok és a Hold ragyogása elhalványul a jelenlétedben. – teljesen zavarba jött mind a kettőnk. Kedvem támadt hozzábújni, de csak a kezét fogtam meg. Így ültünk csendben egymás kezét fogva. Nem volt kínos a csend. Egyszerűen csak a meghittség, nyugalom a szeretet lengett minket körbe. Érdekes módon Gaara törte meg a csendet:
- Hallottam a ramenesnél mondtad, hogy most lenne alkalmad megnézni a holnaputáni ünnepséget és tűzijátékot, csak nem megy el veled senki. – Bólintottam – Ha gondolod én szívesen elmegyek veled.
- Köszönöm! – és könny csordult ki a szememből ő a szabad kezével letörölte
- Miért sírsz?
- Csak boldog vagyok. – mosolyogtam rá és mélyen a szemébe néztem, halványan visszamosolygott.
- Várj most jut eszembe. Ezt visszahoztam neked, azt mondtad vigyázzak rá. – Levette a nyakából a sálat és a nyakam köré tekerte. Letekertem és visszaadtam rá.
- Nem, nem kell. Ez a tied.
- De megfogsz fázni! – akadékoskodott
- Dehogyis! – legyintettem és ejtettem egy mosolyt felé– Tartsd csak meg, neked adtam. Melletted sosem fázom. – vallottam be neki
Elmosolyodott. Csendben ültünk, néztük a csillagokat, már hajnalodott. A dombok mögül láttuk a Nap első sugarait. Rá néztem majd megszólaltam:
- Ideje mennünk Gaara – kun. Temari és Kankuro biztos aggódik miattad.
- Azt nem hiszem. De igazad van kel fel a Nap és egy szemhunyásnyit sem aludtál.
Leugrottunk a párkányról, majd hazakísért.
- Akkor holnap este 6-ra jövök érted.
- Várni foglak. – gyorsan egy arcra puszit nyomtam neki és felszaladtam a lépcsőn. Fülig elpirulva csak nézett utánam. Bementem a lakásba, bezártam az ajtót, bementem a szobámba és rávetettem magam háttal az ágyra és nagyot sóhajtottam. Tudatosult bennem, hogy szerelmes vagyok. Szerelmes vagyok Sabaku no Gaarába és ezt világgá is bírnám kürtölni mindenki számára. Becsuktam a szemem és az ünnepségre gondoltam. Utoljára vele voltam rajta 6 évesen. Be kell szereznem egy ruhát. Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba.