Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Keserű mosollyal arcomon bandukolok a macskakővel kirakott kis mellékutcában. Kezeimet berakom nadrágom zsebébe, hogy ne fagyjon le úgy, mint többi testrészem. Mert persze, hogy én naiv kisfiú a kellemes időjárást ígérő internetre hagyatkoztam. Nedves ruhám teljesen rám tapad, ami borzalmas érzés tekintve, hogy ünneplő ingem van rajtam. Lábaimat gyorsan emelgetve próbálok minél hamarabb haza érni. A bennem lévő visszautasítás utáni fájdalom mégjobban elhományosítja látásom. Pedig pontosan tudtam, hogy mire vállalkozom mikor pontban 13:00-kor elhagytam otthonom, randevúmra igyekezve.
"Nem igazán így képzeltelek el." "Ugye ez csak divatszemüveg?" "Azt hittem jársz kondizni..."
Miért baj az, ha nem vagyok olyan , mint a többiek?
Számba harapva fogom vissza magam. Nem, nem sírhatok. Nem akarok ennél is gyengébbnek tűnni. A zebrához érve megálljt parancsolok lábaimnak, majd szememet összeszorítva állok egy darabig. Szemüvegem feljebb tolva vezetem szemem az átkelő másik oldalára. Szerencsére még látom, hogy a kis jelzőfény pirosan világít. Mi lett volna velem, ha még színvaknak is születek, mi?
Egy kis idő után, már nem érzem a vállaimon és fejemen kopogó esőcseppeket. Reményteli szemekkel emelem a borongós ég felé tekintetem, hogy megbizonyosodjak feltételezésemről. Ám szemeim nem a szürke felhőket, hanem egy általam feketének titulált esernyő száraz belső felét pillantják meg . - Mégis hogyan jöhettél ki így? - hallom meg az esernyő tulajdonosának hangját. Szemeimet ráemelve próbálom kivenni vonásait, de így is csak arra a következtetésre tudok jutni, hogy megmentőm egy ébenfekete hajú férfi. - Nincs szükségem a segítségére. Foglalkozzon a saját dolgával. - állok ki esernyőjének védelme alól.
Pont ekkor vált át a jelzőlámpa színe, mire mindenki egy emberként vonul át az út túlsó oldalára. Sietősebbre veszem lépteimet, mivel hallom ahogy a mögöttem lévő ismeretlen próbálja velem felvenni a tempót. Végül egy kis utcácskába betérve veszít szem elől. Egyetlen, száján kiejtett mondata azonban megállásra kényszerít.
- Akkor ázzál szarrá, pápaszem!
Gúnyos mosolyomat képtelenség lenne elrejtenem a körülöttem lévők elől, így ismét vizes zsebeimbe süllyesztve kezem indulok a kis éjjel nappali bolt felé. Gondolataimat azonban nem hagyja nyugodni az esernyős mondata. "Pápaszem". Miért hiszem mindig azt, hogy van valaki a nagy tömegben, aki jót akar?
Utam közben tényleg szarrá ázom. Óvatosan nyitom ki a nyikorgó ajtót, majd szemeimmel kiszúrva a piros kosarakat, kapok fel egyet, majd figyelve arra hogy ne menjek neki senkinek vagy semminek sasszézom át a sorok között.
- Ennyi lesz, kedveském? - mosolyog rám Lee néni a kassza mögül. Egy aprót bólintva fizetem ki az élelmiszert, majd a két jól megpakolt szatyorral igyekezem hazafele.
Bármennyire is sietnem kellene, nem bírom magam fékezni. Nagyot szippantok az engem körülvevő édes aromából. Imádom, ahogy a felhőből érkező kis esőcseppek érintkezve a felmelegedett aszfalttal csapják szaglószervem felé csábító illatukat.
A panelházhoz megérkezve halászom elő ósdi kulcsom, közben lelkiekben felkészülve a lépcsőzésre. Hangtalanul próbálom kinyitni az ajtót, ami így kéz nélkül nem nagyon akar sikerülni. Miután megbizonyosodtam arról, hogy kulcsra van zárva a nyílászáró, végigtapogatva a falat kapcsolom fel a villanyt.
Nem telik el fél perc, a kis folyosó végén megjelenik életem értelme kis pizsamájában. - Úristen tiszta víz vagy! Azonnal menj el fürödni! - kapja ki kezeim közül a nehéz zacskókat, majd a konyha felé veszi útját.
Mögötte tipegve figyelem,ahogy minden általam vásárolt terméket csendben lepakol az asztalra. - De főzni k... - Nem megmondtam, hogy menj fürödni? - emeli rám barna íriszeit. - Ha beteg mersz lenni, Park Jimin én... - mutogat össze vissza, mire én végre a nap folyamán először villantok egy kicsi, de annál inkább őszinte mosolyt.
A fürdőben leveszem átázott ruhaneműim, majd nagyot sóhajtva válok meg szemüvegemtől is. Ahogy leveszem és szemeim, már csak a pusza valóságot látják, a fájdalom tőrként szúr bele szemgolyómba. Összeszorított szemekkel csoszogok el a zuhanyig, ahol elcsavarva a két tekerentyűt indul meg a víz.
Még egy darabig élvezem a forró vizet és mandula illatú tusfürdőm illatának elegyét, és kiszállok a szűk helységből. Szemüvegemhez nyúlok azonnal, majd lélektükreimet kinyitva törülközöm meg és tekerem is magamra a puha anyagot.
A folyosóra érve a konyha irányából finom illatok szállnak egyenesen orromhoz. A szobánkban gyorsan felvéve magam által összeállított, igen kreatív egy fehér pólóból és egy boxerből álló pizsamámat indulok meg kis húgom felé. - Gyere, ülj le. Már megterítettem. - foglalok helyet a kis asztalka körül. Ámulva figyelem, ahogy összvisz 12 éves testvérem kiszedi az általa főzött ételt tányérunkba, majd ő is helyet foglava előttem mosolyog rám. - Jó étvágyat, Jiminie! - Jó étvágyat, Sujin!
Elmosogatva a koszos edényeket egyezünk meg abban, hogy ma este megnézzük az egyik mindkettőnk által igen kedvelt mesefilmet a tévében. - Apa még alszik, igaz? - suttogom Sujinnak, miután lefeküdtünk az ágyra. Pontosabban ő rám. - Igen, ma is megy estére. - játszadozik fehér pólóm anyagával. Én barna tincseit piszkálom, néhol - néhol beletúrok loboncába majd egy puszit nyomok illatos fürtjei közé.
- Holnap is mész dolgozni? - emeli rám tekintetét. - Igen. Remélhetőleg szerdán és pénteken is. - hajtom vissza fejecskéjét mellkasomra. Muszáj lesz holnap dolgozni mennem, hisz azzal a pénzzel rendezni tudom a villanyszámla elmaradásunkat. Emellett még Sujin tanárát is ki kellene fizetnem, még ezen a héten.
Hirtelen erős szúrás hasít látószervembe, ami miatt reflexszerűen ülök fel, így kitaszítva húgom a kényelmes pozícióból. - Fáj, igaz? - simít csukott szemhéjamra. Csak óvatosan bólintok. Közel hajolva, egy pillangópuszit nyom az érzékeny területre, majd arcomra simít. - Ki kellene váltani a gyógyszereidet. Ha a pénz a gond, nem kell nekem magántanár, Chim.. - kezdené el szokásos szent beszédét, mire csak egy rosszalló morgással hallgattatom el.
Nincs arra a rohadt gyógyszerre pénz, hisz vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is. Nem hinném, hogy az én apró - cseprő dolgaim fontosabbak lennének Sujin taníttatásánál, vagy a család normális életkörülményeinek fenntartásában. Nem hinném, hogy egy szülőnek pont erre lenne szüksége
Főleg ha megtudná, hogy beteg... Mindkettő...
- Áh, végre megvagytok. - nyit be édesapám fáradt mosollyal arcán. - Apa! - bújik ki karjaim közül húgom, hogy fogantatónkhoz préselje kis testét. - Gyere, Chim! Családi ölelés! - kiáltja el magát, majd rám is átragasztva jó kedvét sétálok oda a számomra legfontosabb emberekhez, sanyarú életemben.
Mert mi itt hárman, sokkal erősebbek vagyunk , mint bárki más.
Remélem, ez már fent marad, igaz watti? 🙃 Köszönöm a türelmeteket! ❤️ ❤️
