Ha nem vagy olyan mint a többiek, tönkretesznek.
A világ a külsőségeké, a benső nem számít.
Legyél olyan tökéletes, mint mások.
Ha nem megy, gyenge vagy és kitaszítanak.
Jimint is kitaszították.
De mi történik akkor, ha a fájdalom és gyengeség...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ezután csendben maradt, majd nagyot nyelve várta reakciómat. A képkockák kezdtek a helyükre kerülni fejemben, azonban Sujin rejtélyes eltűnése nem hagyott nyugodni. Hogy a fenébe mehetett el olyan állapotban? Lehetetlen, hogy az én kis törékeny húgom azok után elillant. Pláne Jeongguk elől? Néha azt hiszem, őt jobban szereti mint engem... - Jeongguk! - szólítottam meg hirtelen, mire összrezzent. - A húgod itt van bent Sujin-nál! Nem lehet, hogy ő hozta ide? Szemei kikerekedtek, majd heves bólogatásba kezdett. - Nagyon is valószínűnek tartom. Többször is jöttek már együtt hozzám, lehetséges hogy most is úgy indultak el. - De akkor miért csak Jinie-vel találkoztál? Ez kicsit fura nekem. Beszélned kéne vele. - Jó, akkor hívd ide.
Többször is mentek hozzá? Erről én miért nem tudok? Amint jobban lesz, kérdőre vonom.
Egy kisebb csetepaté alakult ki közöttünk, mivel nem szerettem volna több időt tölteni a húgával, azonban ismét ő győzedelmeskedett. Hangosan puffogva zártam rá az ajtót, majd zsebre dugott kézzel indultam vissza Sujin kórtermébe. Idegesen felszusszantottam, majd kopogás nélkül berontottam a szobába, ahol az addigi beszélgetés hirtelen elhalt. Immáron négyen voltak bent. Kezd gyülekezni a Jeon família... - Szia, Jimin! - lépett oda hozzám Junghyun egy ölelésre, melyet nehézkesen viszonoztam, szememet le nem véve a festett szőkéről. Piros íriszeiben értetlenséget és némi félelmet pillantottam meg. Ha én is láttam volna abban a pillanatban magamat kívülről, valószínűleg én is így reagáltam volna. - Szedd össze magad, a bátyáddal beszédünk van veled. Egy aprót bólintott, majd felállt az ágy mellől és közelebb lépett hozzám. Megindultam az ajtó felé, de apa megragadta karomat. Kérdőn felvontam szemöldököm, majd értetlenül felé fordultam. - Nem szeretném ha baja esne, Jimin. Kérlek, viselkedj! - húzta össze szemöldökét könyörgően. Hangosan kieresztettem tüdőmből a levegőt, majd bólintottam.
Nem értem, miért olyan fontos neki ez a csitri? Ez egy senki, aki csak az utunkban áll. Szívesen itt hagynám a fenébe, de muszáj leszek a saját és Jeongguk érdekében elviselnem és kikérdeznem a történtekről.
Kiérve a folyosóra realizáltam, hogy bizony kettesben vagyunk, mire görcsbe rándult a gyomrom. Éreztem, rengeteg dolgot a fejéhez vágtam volna. Gondolataimban rengeteg forgatókömyvet végig futtattam. Mi lenne ha most megragadnám és a falhoz paszzíroznám, ha bezárnám az egyik szobába vagy csak szimplán leordítanám a fejét. Fejem hirtelen megfájdult,így kezemmel azonnal odakaptam. Halántékomat kezdtem masszírozni. Addig jó amíg csak gondolatban cselekszem. Cipőink kopogása visszhangot vert a kiürült térben, néhány halk szipogást és frusztrált sóhajt hagytunk csak magunk után. A levegő szinte izzott közöttünk a kimondatlan gondolatok és szavak pedig zárt ajkaink rabságában sínylődtek. Bő egy méterre baktattunk egymás mellett szigorúan csak előre felé pillantgatva. Oldalra nézve egy kicsit megszemléltem apám védencét. Majdnem egymagas volt velem, ami eléggé lealacsonyítónak hatott rám nézve, pláne a korát tekintve. Testileg eléggé vékonynak mondható, hasonlatos az anyjáéhoz. Szerencsére a család más tagjaitól is örökölt valamit. Arca kiköpött bátyja volt, persze lányos szépítéssel. Kis bumszli orra ott csücsült arca közepén, akár csak Jeon-nak. Azonban Jeongguk karakteres arca összehasonlíthatatlannak bizonyult húgáéval. Kisfiús bája teljesen eltért többi testrészétől, azonban mióta borostás lett kicsit más a helyzet.
Benyitottam Jeongguk-hoz, majd magam elé engedtem Minseo-t. Persze azonnal bátyja karjaiba vetette magát, amit egy szemforgatással díjaztam. - Annyira hiányoztál Seo! - motyogta Jeongguk, közben szorosan ölelve a lányt. Az visszasuttogott neki valamit és legalább még öt percen keresztül ölelkeztek. Én közben az ablakot szemléltem. Kint esett az eső, azonban határozottan jobbnak tűnt az idő mint eddig. A virágok is kezdtek egy kicsit előbújni a maradék hó alatt, de a hideg idő valószínűleg tönkre teszi friss hajtásaikat. A rideg tél mindent elnyom, elvégre ő az úr. A virágok pedig engedelmeskednek, s fájdalmasan tűrik tetteit. Hirtelen mintha egy nagy kő nehezedett volna bensőmre, úgy éreztem magam egyre rosszabbul. Szívemet egy fájó érzés kelepcébe csalta, amelyet Jeongguk állított. Rosszul esett, ugyanis amikor én beléptem hozzá nem hogy nem akart megölelni, de még azt se mondta hogy hiányoztam. Valóban, én sem erőltettem meg magam, de a szociális képessége ezerszer jobbnak bizonyul az enyémnél. Mit kellene tennem, hogy felhívjam magamra a figyelmét? - Szóval.... - hívtam fel féltékeny valómra a figyelmüket. - Te hoztad be Sujin-t? Tudod mi történt? Minseo elvált bátyjától, akik derekánál fogva leültette, majd átkarolta őt. Számát összepréseltem és hátammal a fehér falnak támaszkodtam. - Én hoztam be őt, igen. Mindketten Kook-hoz akartunk menni, de én leváltam tőle. - Miért? Miért nem mentetek együtt? - Egész úton beszélgettünk, aztán meg összevesztünk... - tördelte ujjait. Csinálja csak. Eméssze fel a bűntudat, az egészről ő tehet! - És erre az a megoldás, hogy leválsz? - nevettem fel. - Nagyon jól megoldás, mit ne mondjak... - Jimin! - dörrent egyet Jeongguk. Egy kicsit megijedtem, azonban álltam mérges pillantását. - Védjed csak! Elvégre egész életedben ezt csináltad! És mit kaptál érte? Semmit, csak azt, hogy rajtad csattant az ostor! - Jimin, mostmár tényleg fejezd be! Te is ezt csináltad Sujin-ért, úgyhogy fogd be! - De Sujin beteg, a te húgod meg csak szimplán egy hülye picsa! Ekkor azonban valami olyan történt, amire soha nem gondoltam volna. Jeongguk felállt a kórházi ágyból, majd az indulattól felbőszült testemet megragadta és erőből nekidobta a falnak. Fejem hatalmasat koccant a kemény felületen. Kellett egy másodperc, hogy megtaláljam egyensúlyom, azonban két kéz visszatartott és vállamnál fogva felkent a falra. Orromból akkora már folyt a vér és egyre szarabbul éreztem magam. Jeongguk ideges lélegzetvétele arcomat is érte. Hát nem teljesen így gondoltam a figyelemfelkeltést... - Te csak ne mondj ilyeneket, basszameg! Egy döntésképtelen kis szarházi ne alkosson véleményt a családomról! És itt egyedül te vagy a hülye picsa, Jimin! - Basszus, ne öljétek már meg egymást! - feszegette le a fekete hajú ujjait rólam.- Kook, nem hittem volna hogy így tudsz viselkedni! Jimin-nel nem teheted ezt, sőt senkivel sem! - fakadt ki Minseo. Kitágult pupilláimmal Jeongguk íriszeit kerestem, amelyeket nem találtam már. Az ajtó hangosan csapódott be utána. - Sajnálom. - szólalt meg egy pár másodperc múlva a lány és ismét nedves szemét pulcsija ujjába törölte. Félve rám nézett, majd egy nem várt mozdulattal letörölte az orrom alatt csörgedező kis vérpatakot. Szomorú mosollyal arcán fonta körém kezeit, majd nyugtatólag hátamra tette meleg végtagjait. Hirtelen nem is érzékeltem a külvilágot. Heves levegővételem lassan csillapódni kezdett, azonban könnyeim inkább megeredtek, s nem nagyon akartak távozni a közel jövőben.
